Bizám Lenke: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (Budapest, 1970)
Előszó
E ténnyel már csak azért is azonnal szembe kellett néznem, mert kezdettől mintegy lírában nyert kifejezést bennem is — sajátos áttétellel, s egyben mindjárt a dilemma megoldási lehetőségét is kínálva: a racionalitás medrébe terelve és az eszme szférájába átemelve az indulatot. ,,Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult . . .!” és „Kezes állat. No, szóljatok rá ! Mi tudjuk a nevét” — a mondott műbírálatokat olvasva, folyvást ezek a szavak jártak az eszemben. A gépről, mint az anyagi világot elsajátító ember okos és engedelmes eszközéről szóló József Attila-i sorok vezettek rá elsősorban, hogy én — ez újonnan átvizsgált anyaggal szemben — tulajdonképpen a gondolati elsajátítás bizonyos, már megtalált és adekvát eszközeinek „elvadulása” és „elvadítása” miatt vagyok ingerült. Megértettem, hogy az értelmes, a valóságot helyesen megközelítő és híven tükröző kategóriák nihihsztikus kiürítése és vallásos elnyomorítása láttán támadt fel bennem az ellenérzés: a valóság már megismert, számunkra valóvá tett törvényeinek — akart vagy nem akart — misztifikáló „visszavétele”, annak inkognitóba züllesztése láttán, amelynek pedig már „tudjuk a nevét”. Az olvasottakat most már hűvösebben mérlegelve, átláttam, hogy míg a tudatos misztifikációk az emberi megismerés vívmányainak szinte teljes eltüntetési szándékával ingereltek tiltakozásra, addig marxista igényű travesztiáik — még sokkal jobban — avval, hogy mintha éppen amazoktól kívántak volna átvenni gondolati vívmányokat. Mert egyiküket-másikukat olvasva, csakugyan olybá tűnt, mintha a materialista dialektikának volna tanulni és átvenni valója az irracionalista metafizikától, mintha nem az előbbi által — összefüggésként és egészként — feltártakat igazolnák az utóbbi, esetleg helytálló (s rendszerint azonnal el is torzított) részfelismerései, mintha a marxi—lenini módszertől és fogalmi rendszertől való el- és nem az ahhoz való visszatérés óvhatna meg bennünket korunk s világunk valóságos összefüggéseinek dogmatikus-szubjektív eltorzításától. Mindennek átgondolása, továbbá a marxista klasszikusok polemikus írásainak példája egyre inkább vezetett el annak belátásáig, hogy az effajta harag jogos, tudományosan termékeny és politikailag hasznos harag is lehet, kiváltképp, ha az objektíve leghaladóbb világnézet táborán belüli ideológiai torzulások ellen irányul. A dickensi művészet pozitív kifejtésének szándékát ily módon halványította el bennem a mind jobban erősödő kívánság, hogy ugyané témával kapcsolatban előbb egy fenti értelemben hasznos polémia megírására tegyek kísérletet. 8