Bizám Lenke: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (Budapest, 1970)
II. Kafka felfedezése és az abszolutizált allegóriafogalom
Tárgyaltuk már e Semmi filozófiai, sőt — röviden — művészi tételezésének világnézeti-lélektani forrását is, mely természetesen szintén a modern polgári rend statikus képzete s az újtól való riadt tartózkodás. Most azonban újból és konkrétabban is szót kell ejtenünk erről, mert lehetetlen már itt ki nem mondanunk, hogy a kafkai mű sajátos (allegorikus) jellegének kialakításában a költő szubjektív helyzeténél mérhetetlenül nagyobb szerepet játszott a filozófiai-művészeti dekadenciával és avantgárddal közös világnézeti alap: e szubjektív helyzettel szembeni érzelmi-szemléleti bénaság egyfelől, s a sértett egyéniség nevében való, ingerült, egyedi tiltakozás másfelől, végül: mindennek következtében a — világnézeti-érzelmiművészi — legyőzésére való képtelenség. Annak az — objektíve történelmi buzdításnak meg nem hallása, amely József Attila megfogalmazásában oly tiszta szépséggel szólalt meg mottónkban. E buzdítás itt a kortárs költő tollán szólalt meg, akit tehát ugyancsak fenyegetett — az éhség, s Horthy rendőrállamának konkrét és állandó veszedelméről nem beszélve — a magány modern réme, aki azonban a forradalmi munkásosztályban a történelmileg objektíve cselekvőképes társra lelvén, művészileg is le tudta győzni e rémet. Mert egy ilyen győzelem első feltétele csakugyan az, hogy a művész a néprétegekben ne csak az elnyomás és leigázás tárgyát, hanem egyben az erőt és a jövőt, a történelem legfőbb alanyát is felismerje. — S ha a konkrét, az azonosulásig menő felismerésig nem jut el, legalább távolról és sejtésszerűen érezze és tudja ezt. Ti., amiként korábban is, úgy a munkásmozgalmak és az első munkáshatalom konkrét megvalósulásának periódusában méginkább ez és csakis ez teszi lehetővé a történelmileg időszerűtlen felismerését, s az időszerűnek — akár csak elvont vagy utópisztikus, de mindenképpen az emberi fejlődés folytonosságának távlatát idéző — meglátását vagy megsejtését, amely viszont nemcsak „az” emberiség, hanem az egyén, a művész viszonylatában is egyedül nyitja a „magány héttornyának” zárait.21 21 Ebben az összefüggésben néhány szóval utalni kívánunk az oly előszeretettel használt burzsoá „ellenérvekre”, amelyek a szocializmus gyakorlatában időlegesen vagy tartósabban előforduló, esetleg újra meg újra felbukkanó, gazdasági, politikai vagy éppen művészeti torzulásokat mint a szocializmus „lényegéhez” tartozót emlegetik. Anélkül, hogy ezek konkrét vizsgálatába most belemennénk, mindössze három, legkézenfekvőbben kínálkozó összefüggésre szeretnénk rámutatni ez „érvelésekkel” szemben. Elsősorban ama szembeszökő sajátosságukat emelnénk ki, hogy az általuk felsorolt negatívumokat általában az „örök emberi” jelzőjével szokták ellátni. Ezzel azonban akaratlanul is elismerik, hogy mint túl- és továbbélő jelenségeket tartják őket számon, amiből viszont természetszerűen következik, 134