Bizám Lenke: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (Budapest, 1970)
II. Kafka felfedezése és az abszolutizált allegóriafogalom
nemhogy valóban meglevő értékeiket, de még valódi tartalmukat sem. Az objektív történelmi meghatározottságokat és az ezekből következő erőviszonyokat tekintve, természetesen nem a marxizmus számára áll fenn egy ilyen ideológiai vagylagosság kényszere. A széthullót nem a marxizmusnak kell egységként (,,a mi világunkkal egyként”), s a töredezettet egészként („az élők világaként”) tételeznie, miután történelmileg és objektíve szemben áll ezzel a világgal. Aminthogy nem a marxizmus szorul rá az ilyen nézőpont és mű mentegetésére sem, miután a „törvények hű meghallójaként”, s éppen „tudatos jövőbe látó” perspektívájából, e nézőpont s mű valóságos lényegét megfejtve képes valóságos kiutat mutatni. így a történelmi különös negatív tendenciáit abszolutizáló, a megismerés „spirálisának” valamely pontjáról „egyenes vonalban” a transzcendencia végtelenjébe mutató mű - esetleges értékeit sem valamiféle érzelmi-ideológiai azonosulással menti meg. Nem az objektív megismerés tárgyiasult javairól való lemondással tehát, hanem — amint azt a Lenintől idézett megjegyzések meggyőzően példázzák - - éppen e javak által s e javak gyarapításával. Amiként az elmagányosodott egyednek akár művésznek vagy kritikusnak — sem „együttérző részvétével”, még kevésbé a kétségbeesés ideológiájához való közelítéssel nyújthat és nyújt is bizalmat keltő és együtthaladásra serkentő fogódzót a marxizmus. Hanem azzal, hogy ez állapoton való túlemelkedés reális irányába mutatva, minőségileg mást kínál. A passzív kétségbeesés helyett a társadalmi aktivitást és az újért való harcot, vagyis azt a „mást”, amelyet elvontan maga Garaudy is kínál, s mely a mottóként idézett József Attila-i sorokból megfogható konkrétságban oly szépen kicsendül.64 És e szinkront nemhogy a megismerő, de „még” a politikai-agitatív tevékenységben sem lehet nélkülözni, különösen nem az objektíve soronlevőt, az „előtörténeten” túllépőt képviselő osztály nevében. „Tanítás” nélkül ugyanis nincs és soha nem is volt semmiféle valódi „ébresztés” sem a politikában, sem a művészetben. Sőt: az objektív időre figyelmeztet - ha úgy tetszik, „tanít” még a vekkeróra is, enélkül nem tud „ébreszteni”. 64 És kicsendül természetesen a marxista következetességre törekvő, számtalan Kafka-kritikából, amelyeket itt, ebben az irracionalizmussal (vagy oda torkolló elemzésekkel) polemizálni kívánó analízisben nem tudunk idézni. 191