Bizám Lenke: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (Budapest, 1970)
II. Kafka felfedezése és az abszolutizált allegóriafogalom
is legyőző emberi érzelmek77 József Attilával szólva: ,,a szellem és a szerelem” — segítségével jut be egyáltalán. És ahol tanítás és tett78 — emberi feladat — várja, az éppen abbahagyottnak immáron^ korláttalan lehetőségű folytatásaként. Úgy véljük, nyugodtan tekinthetjük már ennyivel is bizonyítottnak, hogy a kritikus valóban hamisított itt. A forma szempontjából „csak” metaforikusán átértelmezte, a lényeg szempontjából pedig „csak” feledékenyen kezelte a goethei eredetit: és ezért „mindössze” csak a lehetőség és valóság (mint törekvés és csak utópikus teljesség) konkrét, immanens összefüggését spiritualizálta valóság és „szimbolikus szubsztancia” transzcendens „összefüggésévé”, és a „menny országbeli” fogadó jelenet végszavaira emlékezvén, „mindössze” csak a „fogadott személyt”, a cselekvő embert felejtette ki az „értelmezésből”. Ami mármost a hivatkozott goethei maximát illeti, Heller itt már közvetlenül és szó szerint idéz, és ezért kénytelen „egyszerű” félremagyarázással, egy, a konkrét különöstől függetlenül is létező „általánosnak” a goethei szövegbe való „belehallásával” segíteni magán: „Napjainkban” — úgymond -- „a szimbólum a’valóság’ és annak jelentése között támadt hasadáson szenvedett hajótörést” — a „kideríthetetlent” ily módon s mintegy magátólértetődőn a „szimbolikus szubsztancia” szinonimájának tekintve. Aránylag rövid fejtörés kell csak hozzá, hogy megértsük: a goethei mondatnak e sajátos „áthangszerelése” Heller számára kétségtelenül ugyanazért fontos, amiért annakidején a „kimondatlan” félreértelmezése Brod számára, aminthogy mindkét maximájában egyazon, de ez irracionalista „interpretációkkal” homlokegyenest ellenkező dologra utalt e szavakkal Goethe is: az emberi vonatkozások dimenzionális különbségére a valóságos és a reflektált viszonylatában. Azt mondja ki tehát, hogy az előbbi valóságos gazdagságában való „kideríthetetlenségét” az utóbbi a maga „kimondatlanságával” — egy-egy adott, lényegi mozzanatát sokfajta vonatkozások összességének „kimondatlan” eredőjeként — „az eleven pillanatnyi megnyilatkozásaként” érzékeltetheti reálisan, mint „igazi szimbolika”. Mint látható: ahogyan az előbb a költői műből is közvetlenül, úgy itt közvetetten és sajátos „félrehallással”: az evilágira, a cse77 Faust: „Millióknak nyitok tért”; Mefisztó: „szerelem ez, mi megrohant?”; Mater Dolorosa (Margithoz): „Ha téged megsejt, követni fog.” (Goethe Vál. Műv., 2, 407; 414; 424; Európa 1963.) 78 Vö. 304. lábj.; Vö. még: Boldog fiúk kara: „De 6 sokat tud ám, mesterre leltünk.” (Uo. 424.) М3