Bizám Lenke: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (Budapest, 1970)
II. Kafka felfedezése és az abszolutizált allegóriafogalom
Mely szándékoknak megfelelően a szóban forgó, szummatív bekezdés véleményünk szerint — lényegileg azt hozza tudomásunkra, hogy bármily sötét legyen is valamely jelen, az ember számára sohasem szűnik meg, hanem igenis, mindig nyitva áll a továbblépés lehetősége, s e sötétség miatt sem vagyunk hajlandók az emberibb jövő perspektívájáról lemondani. Garaudv azonban mindezt Kafkával szinkronban kívánja elmondani, s ezért kell az e magatartással és mondandóval teljességgel aszinkronizáló, homlokegyenest ellenkező tartalmat közvetítő művet mitizálnia, a minden emberi lehetőség totális hiányának, az emberi törekvések már a szubjektumban végetérő „kifutási lehetőségének”, abszolút végességének világát konstruáló műről olyasmit leírnia, hogy abban „mint jelenvalóság áll előttünk minden emberi lehetőség végtelensége”. Ezért kell továbbá - elméleti alátámasztásként — minőségeket (allegória, szimbólum), műfajokat (mítosz, költészet), strukturális összefüggéseket (modellszerkezet) kifejező kategóriákat egymás szinonimáiként kezelnie, hogy a különböző jelenségek fogalmi tükörképeinek ilyen „parttalanítása” után végül az egészbe az utópia gondolati tartalmát magyarázza bele: merő utópiává szegényese - József Attilával szólva - a „tudatos jövőt”. Mely tartalmilag természetesen minden korokban, Marx óta azonban már a gondolatilag adekvát kategóriák segítségével is, éppen hogy „a jelen világos és racionális elemzése” alapján lesz előbb a tudat, majd a cselekvés tárgyává, történelemmé, elmélet és gyakorlat vonatkozásában egyaránt: sohasem holmi utópikus voluntarizmus (valamely homályosan sejtett új „akarása”), hanem anyagi-társadalmi determinánsok eredőjeként lesz realitássá, csakis így „törte át” mindig a mindenkor „adott világ” — mellesleg sohasem „zárt” — „körét”. Míg azonban a jelen objektív tendenciáit adekvátan megfejtő tudomány - - bizonyos általános, esetenként konkrét vonatkozásokban — képes a jövő irányába is követni e tendenciák mozgásának objektív dialektikáját, addig a művészi tükörkép — lévén mindenkori tárgya az adott, különös ember - - erre képtelen: a jövő ezért elég csak Campanella Napállamára,, Goethe Faustjára, William Morris News from Noichere-jéra vagy akár a tulajdonnak már említett, dickensi „utópikus kisajátítására” gondolnunk még a művészi utópiákban is „csak” mint az adott kor emberére jellemző vágy vagy gondolat, mint a különös egyén különös Epikájának egyik komponense jelenik meg (azt nem is említve most, hogy a kor tudományát is ugyanígy: mint az adott ember tudományos fejlettségét tükrözi). Az utópiának a gondolat szférájában való megjelenése tehát amiként azt többek között Marx idevonatkozó 249