Bizám Lenke: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (Budapest, 1970)
I. Az újrafelfedezett Dickens és a kiürített sztétikai szimbólumkategória
És itt tetszik ki világosan, hogy lényeg és jelenség, egyes és általános közvetlen azonosítása tulajdonképpen a kettő valóságos egységének szétbomlasztásával egyenlő: az anyagiságában egységes világ kettéesik, az érzéki-érzékelhető mint merőben partikuláris egyediség, a lényegi mint merőben elvont általánosság, két külön világgá lesz. S minthogy a valóságos közvetítések — a lényeget mint tendenciát magukban hordozó különös emberi kapcsolatok — eltűntek belőle,e „művi úton” megteremtett két világ immáron „némává” lett. Témánk vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a dickensi műben a jelenségek reabsta tükörképei „maguktól” nemigen tárják fel, hogy nem önmagukat, hanem fárasztó egyhangúsággal mindig ugyanazt az elvonatkoztatást „jelentik”, ennélfogva „értelmezésre” szorulnak. Azaz: a „művi úton” létrehozott két világot most már a dickensi mű megfejtésének és megmagyarázásának (e kritikusok esetében őszinte) igényével — ismét csak „művi úton” lehet újra összehozni egymással. Ez azonban itt, ez őszinte valóságigényű kritikáknál fájdalmasabban üt vissza, mint a valóságot kendőzni akaróknál, amennyiben épp ezt az igényt fordítja visszájára és csúfolja meg: mindenekelőtt éppen a társadalmi mondandó kimutatását nem teszi lehetővé. Dorrit úrból, az adóssága és nem bünözó mivolta miatt rabbá lett, deklasszált úriemberből egyszerűen „börtöntöltelék” lesz a lindsayi átértelmezésben, a tőkés hólabdavállalkozó Merdle-ből ugyancsak egyszerűen „szélhámos”, Clennamnéből pedig — a tőkés tulajdon képére formált vallás e következetes hívéből és papnőjéből — ismét egyszerűen: „kapzsi, önkínzón vallásos és gyűlölködő teremtés.” Éppen az tűnt el belőlük tehát, ami konkrét formai-tartalmi kontúrjaikat kirajzolja — tulajdonfőnevekből közös főnevekké, tipikus egyénekből általánosító fogalmakká silányultak. Mégpedig az objektív általánosság helyett, mint láttuk, a morál területéről vett általánosító fogalmakká lettek mind valahány an. Vagyis röviden: bár a szubsztanciális lény, mint mindenható tényező, mindkét kritikus tételezésében a társadalom, az ábrázolt figurák egyéniségének (alanyiságának) eltüntetésével épp társadalmi meghatározottságukat (tárgyiasságukat) tünteti el mindkettő. Sokféleségük61 megszüntetése (erőszakos egyneműsítésük) a tár61 Mint e sokféleség objektív alapját elméletileg pontosan kifejező általánosításra, érdemes itt mindenek előtt az „Egy és sok egy” dialektikájáról szóló, már idézett marxi megjegyzésre utalnunk, továbbá — mint ugyanezen élettény adekvát lírai tükrözésére — József Attila A tőkések hasznáról című versére, amelyben a költő a társadalom egyéneit éppen mint sokféleséget állítja szembe az áruviszony — a „haszon-termelés” sematizáló egyetemességével . 71