Bizám Lenke: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (Budapest, 1970)
I. Az újrafelfedezett Dickens és a kiürített sztétikai szimbólumkategória
objektum tárgyiasul. Az egyik szakadatlanul mozgó, a másik véglegesen lerögzített a maga tárgyiasságában. Következésképp — bár sajátos és sokszorosan közvetett módon áthatják egymást — ez az egyszer rögzítettnek sem befejezettségén, sem az író szubjektumától, illetve az intézményektől és gyakorlatuktól való minőségi különbözőségén objektíve mitsem változtat. A szubjektivisztikus megközelítések ezért (akár valamely egyén, akár valamely politika jegyében történnek), mindig veszélyesek, amennyiben magukban rejtik a tárgyiasult tükörkép objektív tartalmának eltorzítását. Lemondást jelentenek tehát a benne közölt valóságos ismeretanyagról. Aminthogy lemondást jelent — mind a valóságábrázolásról, mind a művészetről — az is, ha maga az alkotó kívánja művét valamely ideologikus előfeltevéshez hozzáigazítani, ha „ő mondja meg a valóságnak”, mit szabad elébe tárnia. S ez, természetesen, nemcsak a művészi, hanem a gondolati ábrázolásra is érvényes. Ez utóbbiról kifejtettük már, miként válik igazságfeltárássá, illetve a hamis apologetikájává aszerint, hogy vajon a történelmileg soron levőt, illetve lelépőt képviseli-e. A valóság tényeinek a politikai koncepcióhoz való, erőszakolt hozzáigazítására azonban objektíve az utóbbi, s nem az előbbi szorul, miután e tények tendenciáikban objektíve mindig az előbbi irányába mutatnak: a történelmileg soron levőt tárják „egészen meghatározott feladatként a létező egyének elé”. E marxi megállapítással tökéletesen egybehangzón írhatta le József Attila, hogy „minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk”, azaz ezért objektíve a miénk — a történelmileg soron levő objektív öröksége — minden, a valóságot híven tükröző műalkotás is. Amely amint azt Marx és Engels zseniális elemzései tudvalévőén nemcsak Balzac és Dickens, hanem Shakespeare, Homérosz stb. stb. vonatkozásában is bebizonyították — elsősorban a valóság, az adott társadalmi viszonylatok művészi tárgyiasítása és nem közvetlenül az író szubjektív politikai nézeteié és korlátáié. Amenynyiben ugyanis a műben az utóbbiak válnak elsődlegessé, úgy a műalkotással is az történik, mint amit e spekulációknál s az avantgardista művészetnél általában tapasztalhatunk: torz tükörkép jön létre, filozófia helyett vallás, szimbólum helyett allegória. Mindebből azonban az is világos, hogy ami a történelmileg „lelépőnél” adekvát, az messzemenően inadekvát a történelmileg soron levő képviselőinek esetében, s ez az inadekvátság az, ami visszájára fordítja a — szándékában — mégoly pozitív törekvést is, ez az, ami e csak igényükben marxista kritikákat az irracionalizmus ideo84