Bizám Lenke: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (Budapest, 1970)
I. Az újrafelfedezett Dickens és a kiürített sztétikai szimbólumkategória
való átitatása”, s mint ahogyan a naturalizmus sem „fantázia nélküli realizmus”. (Lindsay különben — „misztikus” szféráival éppen ez utóbbi irányzat, a naturalizmus alapvetően allegorizáló alkotási-módszerbeb jegyeit vázolta fel a reabsta Dickens művésziesztétikai jellemzőjeként.) Természetesen éppígy nem azonosítható semmi-„fajta néphagyomány” semmi-,.fajta képzelettel”, amiként önmagában egyik sem kritériuma annak, hogy a puszta „álomkép” az „átalakítás” során eljut-e a „költői szimbólumig”. A realista szimbólumalkotás dialektikájáról már ez első részben, főként azonban a konkrét műelemzésekben bőségesen és részletesen szólunk majd, itt még csak arra kell rámutatnunk, mily plasztikusan látható a közvetlen politizálás igényéből fakadó tudományos torzítás e konkluzív megjegyzésekben. A „népi elem” most bemutatott fetisizálása mellett főként a polgárinak e fejtegetésekben megnyilvánuló, megengedhetetlenül sommás és önellentmondó lebecsülésére gondolunk: az egykor haladónak a mai retrográddal való, vulgáris azonosítására, az objektíve bennünket igazoló történelmi dialektika eltüntetésére a közvetlen napi politika (vélt) szolgálatában. (Hadd idézzük még egyszer, kissé bővebben, az ilyen összefüggésben már idézett József Attila-i megállapítást: „Papok, katonák, polgárok után így lettünk végre mi hű meghallói a törvényeknek, minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk.”) Természetes, hogy az ilyen okoskodás gyengíti, sőt megsemmisíti még a helyes megfigyelések bizonyító erejét is: Dickens népiségét nem lehet a polgári regény sommás elítélésével igazolni. Hiszen mindenekelőtt gondoljunk arra, hogy a kritikai realista regény éppúgy a polgárság terméke, mint a naturalista, hogy — last but not least — művében s egyéniségében polgár volt maga Dickens, hogy — mint részben már utaltunk is rá — művének egész formai-tartalmi dialektikája csakis plebejusi és polgári látásmódjának ellentmondásos dialektikájából fejthető meg igazában, és éppúgy nem azonosítható közvetlenül a „népi erőkkel”, mint ahogyan romantikus és félrevezető túlzás konklúzióinak a forradalmi munkásmozgalommal való rokonítása is. Dickens esztétikai hovatartozásának meghatározását illetően a Lindsayéhez hasonló becsületes erőfeszítéseket tesz Edgar Johnson is, akinek számára bizonyos fokig leegyszerűsödött már e feladat, hiszen Dickens-monográfiája sokkal későbbi, mint a Lindsayé, és így bőségesen figyelembe vehette már a Dickens „kategoriális besorolása” körül kibontakozott polemikát (nem utolsósorban az éles kontraszt hatású, Kafka képére formált „Dickens-olvasatokat”). Hogy — Lindsayhez hasonlóan: a szubjektív pobtikai kiindulópont és metafizikus módszer miatt — szintén nem jut el a 87