Bodrog Miklós: Álmaink barlangvilága. C. G. Jung nyomában - Hermész könyvek 1. (Budapest, 1995)
22. Hatalmas ősképeink
itt a csontvázról álmodó gyerek esetét, akit anyja „csak álmodtad”dal vigasztal Ingrid Sjöstrand versében: Mintha sokat segítene, hogy a szörnyűség itt belül van és nem ott kívül. A „világháború” az álomgazda belső világi ban tört ki, mert alávaló eszközökkel támadt ellene valaki, akinek sikerült az álmodó számára nagyon kedves embereket ellene manipulálnia. Mélyebb válságban írta József Attila, hogy „világot hamvasztottam el szívemben”. Más valaki, akinek egész gyerekkorát radikálisan át kellett értékelnie ahhoz, hogy aranyrácsos lélekketrecéből kibújva végre fel tudjon egyenesedni, azt álmodta: atomháború végén kinéz egy barlangból — élet sehol, de aztán észrevesz egyetlen szál apró mezei virágot a barlang bejáratánál. Az emberi élet lélekrengető alaphelyzeteihez tartozik az egzisztenciális fenyegetettség s a túlerővel szembeni elkerülhetetlen harc. Pszichénk kiegyensúlyozó reagálása lehet erre a háború képe. Ráébreszthet a való helyzetre, illetve a színre hívhatja a szükséges belső energiákat, mint annak a középkorú férfinak az esetében, akit több oldalról erősen szorongattak, s álmában azt vágta ellenségei szemébe: „Akkor én megyek Mardukhoz!” Az illetőnek esze ágában sem volt az évezredekkel ezelőtti sumerakkád hadistenhez fordulni, az viszont az analízisben kiderült, hogy éppen a Marduk-mítosz bizonyos jellegzetességei mintázzák az 6 személyes „szorongathatóságát”, illetve az ellene folytatott hadjárattal szembeni védekezést. Ezért választhatta a tudattalan pontosan Mardukot és nem mást az egyetemes kultúrtörténet kardforgató istenei közül. Nincs semmi „hadistenítés” abban, hogy öröklött, pszichikus struktúránknak egyik „ősvázlata” az önvédelem, a küzdelem képe. Ez mintha belénk lenne kódolva, hogy szükséghelyzetben mozgósíthasson. 125