Bodrog Miklós: Álmaink barlangvilága. C. G. Jung nyomában - Hermész könyvek 1. (Budapest, 1995)
10. "Világtalan angyalaink"
mintha már én volnék a labda. Csak tudnám, hova pattogok. Beteg ügy ez, de nem tudok kilépni belőle. A második beszélgetés folyamán bújt elő a szavak szövedékéből: emberünk lélekmélyén valami erősen rosszallhatja, hogy a másik nemhez ilyen beteg módon viszonyul, s meglehet, ez varrja a nyakába lerázhatatlanul, szimbolikus-komolyán azt az érzést, hogy ahogyan él, az afféle „nemi betegség”. Ez esetben nem álomban, hanem téves betegségtudatban vetült ki a tulajdonképpeni probléma. Amilyen mértékben kezdte ezt „kapiskálni” a kliens, olyan mértékben halványodott addig megfoghatatlan tünete. Ez egyben kezdete lehetett egy általánosabb érlelódésnek is. S hogy mit fojtott el sportolónk? Az erkölcsi érzékét. Idősebb barátnője vékonyka fizetéséből tartatta el magát egy ifjú, aki rejtélyes tüneteivel Junghoz fordult, s amikor ez az analízis folyamán rátapintott erre a pontra, a nagykorú páciens azzal „szökött meg” tőle, hogy 6 pszichológushoz jött, nem moralistához. (Szellemes kifogásért minden bizonnyal tünetei fennmaradásával kellett fizetnie.) 10. „Világtalan angyalaink” Ez nem mehet így tovább, hogy mindenért őt vagy a rendszert vagy az istenharagját hibáztatod! Arthur Miller Ha elgörbült bennem a világ (vagy én a világban), annak csak magamban nézhetek utána, még'akkor is, ha másnál bonyolultabbak a „görbületek”. Meg sem sejtett „kígyózásaink” vetülnek ki (kollektive is) a legmarkánsabban mindarra, ami e célra alkalmas. Minden rendű emberi dolgokhoz címmel József Attila sóhajtotta: „Világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.” Ugyanitt saját remélt angyaláról azt mondja: „Az álom fia!” Az önismeret súlyos műfaj, kemény bányamunka, hiszen a psziché önmagát vizsgálja, s hol van akkor a kritikai távolság? A tárgy 47