Bojtár Endre: A kelet-európai avantgarde irodalom - Modern filológiai füzetek 29. (Budapest, 1977)
I. A kelet-európai avantgarde történetéhez - 1. Az irodalmi irányzat
egyén aktivitása realizál megszabva kiterjedéseit. A szabadság nem állapot, hanem történelmi aktivitás, amely megteremti az emberi együttélés, azaz a szociális tér megfelelő formáit.”1 7 Dilettáns filozofálgatásunknak ez a szemléletes kép — a szabadság mint (szociális) teret teremtő tevékenység — nagyon is megfelel. A „szabadság-boldogság” megkülönböztetésben tulajdonképpen a szabadság különböző fokozataira próbáltam utalni, a tágasabb vagy szűkebb szociális térre, a végtelen lehetőségek érzékelésére, illetve arra, hogy az embert korlátok akadályozzák, s kisebb területekre - legtöbbször önnön leikébe, a magánszférába — szorul vissza. S bár az igaz, hogy nem egymással szembenálló fogalmakról van szó, mégis koronként hol az egyik, hol a másik annyira a világszemlélet középpontjába kerül, hogy a másiknak rendszerint még a neve is tabuvá válik. (Egyfelől: amikor csak a boldogságra van lehetőség, illetlenség a szabadságról beszélni. Aki ilyet tesz, azt leintik a józanok, mondván, azt a maradék kis teret is — ami esetleg már csupán egy emberéletnyi — elveszíthetjük, mégoly korlátozott lehetőségeinket sem érdemes kockára tenni a bizonytalan jövőért stb. De érvényes a tabu a másik oldalon is: a szabadság-korszakokban, például forradalmak idején, félre kell tenni a magánérzéseket, a költő — Majakovszkij szavaival — akár „saját dalának is a torkára kell hogy hágjon”.) A váltás boldogságból szabadságba akkor következik be, amikor a cselekvés kockázatmentessé válik, mert a minimális boldogságra, az egyén puszta létére sincs sok esély, vagyis háborúk idején. A korszakváltás egész dialektikáját a saját bőrén érzékelő József Attila pontosan fogalmazott: „A békés átalakulás idealizmusára pedig (vö. Spartacus-felkelés) az teszi hajlamossá a proletárok nagy tömegeit, hogy a proletároknak csak rendkívüli történelmi körülmények között nincs láncaikon kívül veszteni 17 17 K. Kosík: A konkrét dialektikája. Bp. 1967. 193. 28