Bóka László: Ady Endre élete és művei. 1. Ady Endre pályakezdése. Bevezetés az Ady-kérdésbe (Budapest, 1955)
XI. Fejezet
keresés. Az emberiség emésztő, förtelmes kergedühben sínylődik. Valamije hiányzik, valamit elvesztett : elvesztek az eszmék, biztató kórusai az ember tragédiájának, ennek az isteni és ördögi keverékű felséges színjátéknak . . .« Elpanaszolja, hogy csalódtak, hogy törtek bele az írás mindennapi robotjába egy darab száraz kenyérért. Jókai ragyogó klimaxaira emlékeztetőén jellemzi a bérmunkává vált írás sivárságát : »Kapunk egy kicsi száraz kenyeret, meg is puhíthatja, aki még tud sírni. . .« Ami túlzás ebben a nyilatkozatban, az a megcsalódott ifjúság és a még korlátokat nem ismerő szenvedély túlzása. Azé a szenvedélyé, mely ebben a megzavart világban is keresi a megoldást. »Ám a démon még mindig kísért . . . Szétszakadásig feszített idegekkel elmerülünk az eszmék vesztett világában. Eázas szemekkel kutatjuk a rendszert a zagyva őrültségben ... És beteg testünktől ellopott órákban írunk. Minden koncentrálható leiki erővel, minden megmaradt lánggal, minden hamvadó eszme-tűzzel — írunk. S miket írunk, óh, nem mérkőzhetnek a gazdagabb korban élt hamv adó eszmeóriások nagyságos írásaival, de éppen úgy lelkei e silány kornak, mint az övéik voltak az elrohant boldog korszakokban . . .« Döntő jelentőségű vallomás ez s ha meggondoljuk, a kor hivatalos lírájának, prózájának a legsúlyosabb, máig is érvényes ítélete. Mert benne van a kor válsága, de benne van az a meggyőződés is, hogy a válságos korban is a kort kell kifejezni, — ha válságos, akkor a válságát. Az más kérdés, hogy e kornak már voltak előremutató jelenségei s azokat Ady nem fejezte ki, mert nem ismerte még fel ekkor jelentőségüket. De állásfoglalása még mindig, még ekkor is elmarasztalja azokat a hivatalos alkalmi költőket, akik — e válságról hazugul hallgatva — ama »gazdagabb kor« jelszavait hangoztatták. A cikk további része három szempontból jelentős. Az egyik az, hogy ez a cikk vezeti el Adyt egy olyan leszámolásig, melyhez hasonlót csak József Attilánál találunk a »Nincsen apám, sem anyám« vallomásában : a teljes felszámolásáig a közkeletű eszményeknek. Ady itt jut el, ha tetszik, addig a nihilizmusig, mely mindent megtagad. Ennek az a jelentősége, hogy erről a pontról, ennek teljesen negatív mélyéről, csak kétféle út vezet: az egyik a megsemmisüléshez, a másik a felemelkedéshez. Érdemes nyomon követni, lépésről lépésre Ady vallomását, hogy felszámolásának tökéletes befejezettségét megérthessük. Ady a konvencionális ihletforrások mindegyikével leszámol. A nacionalizmussal, mint ihletforrással így : »A haza lelkesítsen dalra? . . . Verekedő parlament, kvótatárgyalások, sötét, de emóciótlan villongások, rengeteg önzés, sivárság mindenütt . . .« 159