Bóka László: Ady Endre élete és művei. 1. Ady Endre pályakezdése. Bevezetés az Ady-kérdésbe (Budapest, 1955)
XXIV. Fejezet
пак tartani . . . holott József Attila versének éles társadalombírálatát éppenséggel felfokozza az, hogy a szonett kimért, zárt formájának hideg eleganciájával állítja szembe mondanivalójának lázító tartalmát. Ady mindenesetre egyre gazdagabban él a költői kifejezési formákkal politikai cikkeiben. Mikor a Széli-kormány 1902-ben napirendre tűzte azt a törvényjavaslatot, mely a szociális nyomorúság, munkanélküliség következtében egyre nagyobb méreteket öltő kivándorlást akarta súlyos szankciókkal meggátolni, ahelyett, hogy a kivándorlás okait igyekezett volna felszámolni’ Ady a travesztia eszközével él. Mikor 1902. november 7-i, »Mely ápol s eltakar« című cikkét írja, az jut eszébe, hogy Széli Kálmán, aki megakadályozza a munkanélküliek kivándorlását s így kiszolgáltatja ókét a magnas feudumok és papi nagybirtokok embergyilkos bérpolitikájának, annak a Vörösmarty Mihálynak veje, aki a »Szózatot« írta. A Széli-kormány törvényjavaslatának, melybol egyébként 1903-ban valóban törvény lett, a Szózat travesztalasaval mond ellent. »Az imádott hon — írja — melyet ez idő szerint Széli Kálmán boldogít s melyről Széli Kálmán nagynevű apósa azt dalolta, hogy ápol s eltakar, — íme nem hagy el benneteket, szeretett atyámfiai. Öt kemény törvénnyel siet a ti ápolástokra. Öt kemény törvénnyel takar el benneteket, hogy a nagy világon e kívül ne legyen számotokra hely .. . Azt hitte eddig a letörött magyar, a koldus proletár, hogy az imádott hon nem okvetlenül követelheti tőle az éhenhalást. Mennyi cinizmus, mennyi hazaárulás volt ebben a hitben ! A hon nem engedi el gyermekeinek kiaszott bőrét. A föld, melyen annyiszor apáink vére folyt, nem mondhat le arról, hogy humusát pellagrás holttestek trágyázzák. Ha meg nem is élhetsz, de meghalnod kínban, nyomorúságban itt kell, óh magyar.« A kíméletlen mondatok között ott libeg Vörösmarty »Szózatjának nemes zengése s ez csak fölfokozza a méltatlan utókor alávalóságát. »Nekem csak egy fáj, az, hogy nem írhatok szatírát, élest, hegyest, gorombát« — írta Arany János 1853-ban Tompának s ha megpróbált azt írni, rajtavesztett, vagy fiókja számára írta. meg, mint éppen a »Szózat«-ot parodizálva, 1880 körül: »Hasadnak rendületlenül Légy híve, ó magyar ! Bölcsődtül kezdve sírodig Ezt ápold, ezt takard . . . Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt, Ez a föld másra nem való, Csak hogy eltékozold . . .« Most, íme, itt az utód, ki már nem kérdi, hogy írhat-e szatírát, hegyest, élest, gorombát, hanem egyre ontja szatírájának nyilait, hogy egy évszázadnak is elég lehetne haladó hagyománynak ... ha volna hozzá ereje is. Adynak volt s olyat sújtott vele, hogy ma olvasva is beleborzongunk bátorságába, mikor a »Szózat« 310