Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
hangja. Babits szava ismerős volt, mint csillagok messzi fénye, mint a szél zúgása, mint a tenger moraja. József Attila sem volt ismeretlen, de hangja azokra az ősélményekre emlékeztetett, melyeket sohasem lehet megszokni: villámcsapásra, földrengésre, égető tűzre, Petőfire, Adyra, forradalomra. Versei első hallásra nagyon is érthetőek voltak, mint az olyan Petőfi-sorok, hogy „Akasszátok fel a királyokat”, s nagyon is kellemetlenek voltak, mint az ilyes Ady-szavak, hogy „frász”, „akadt nőstény”. Veszélyes volt és meghökkentő, közönséges és költőietlen. Prózában is feszélyezett volna mindenkit, ha valaki így mutatkozott volna be: Vidám és jó volt s tán konok, ha bántották vélt igazában. Szeretett enni s egyben-másban istenhez is hasonlított. Egy zsidó orvostól kapott kabátot és a rokonok úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam. A görög-keleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot — országos volt a pusztulásban, no de hát ne búsuljatok. Szinte minden szava meghökkentett. „Vidám és jó volt s tán konok” — micsoda perfid öntudat! A két értékelő jelzőt csak még önhittebbé emeli az a „tán”. ,,. . .ha bántották vélt igazában” — mire büszke ez a költő, ha öndicsérő vidám jósága s kérkedő konoksága megett csak egy maga által is ,,vélt”-nek nevezett igazság relativizmusa lappang. „Szeretett enni” — kit érdekel ez, mi köze gyomorsavaihoz a műélvezőnek? És hogy lehet ehhez a gasztronómiai jellemzéshez egy mellérendelő „s” kötőszócskával azt kapcsolni, hogy „egyben-másban istenhez is hasonlított”? Minősített káromlás ez, amit cseppet sem enyhít az, hogy kisbetűvel írja Isten nevét. „Egy zsidó orvostól kapott kabátot” — ismét csak: mi köze az olvasónak ahhoz, hogy van-é a költőnek kabátja s ha van, akkor kitől kapta? A fentiek alapján pedig a kabát-mecénás orvos „zsidó” voltának kiemelése 212