Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
10. „Én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat. Ungern csak ez érdekel. Az életem.” — mondotta élete egyik leghűségesebb és legmegértőbb tanújának, Németh Andornak 1936-ban. Kevésszámú beszélgetéseink egyikén — költő-típusokról beszélgettünk, egy stilisztikai kérdéstől elkanyarodva — azt mondta: „Vörösmarty is kínjában írt, Babits is szabadulni akar a verstől, mint én. Az ihlet sokszor olyan, mint egy gyötrő fejfájás vagy székrekedés.” Akkor kevéssé figyeltem mondanivalójára, annyira meglepett, hogy Babitsot említi: csak esztendők múlva, Németh Andor idézett könyvének olvasásakor emlékeztem vissza kijelentésére. Vallomásának értelmét bogozva azonnal felzengett verseinek kórusa: . . . ó köttető, oldoztató, most e verset megirató, nevettető, zokogtató, életem, te választató! „Mint alvadt vérdarabok, úgy hullanak eléd ezek a szavak’ ’ — írta egyik legmélyebb ihletésű szerelmes versében. Valahogy ide kívánkozott ez is:,,. . . minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár” és ez is: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?.” Elhatalmasodó tébolyában is valami ilyest mondott: Gondoljátok meg: Üzen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, amíg elkészül ez a költemény. Vagy még mélyebbről s még fájdalmasabban: Ür a lelkem. Az anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn, 231