Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
Éppúgy látta, hogyan fosztanak szét ebben az alacsonyan lengő, lengeteg állapotban a képzelet j átékai, éppoly lelkiismeretesen és fegyelmezetten regisztrálta képzeletének tárgyiasodását, mint a téboly s öngyilkos halál felé haladó, pompás diagnoszta, az önmagát halálba mérgező orvos-író, Csáth Géza. Talán azt is tudta, hogy nincs megállás, de azt bizonyosan tudta, hogy hullása olyan állomások, olyan mélységek felé vonzza, hol ha egy pillanatra megáll, felmutathat valamit a tudatlan világnak a lélek mély rétegeiből. S ezt kötelességként vállalta. Te kemény lélek, te lágy képzelet! A valóság nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetre tekints alá itt! Nehéz kimondani, de ki kell mondani: mintha kihasználta volna dalmahodó betegségét. Mintha fegyvert kovácsolt volna roncsolt leikéből a harcra, hogy ne csak az éretelemig, hanem még annál is tovább jusson. Kitűnő orvosok szoktak haldoklásuk közben feljegyzéseket írni a közeledő halál tüneteiről. József Attila a halálig jegyzetelte életét, a tébolyig kommentálta értelmét. Az „öntudat kopár öröme”, írta, a „gazdag szenvedés” írta. A kopárság és a szenvedés az övé volt. Az öröm és a gazdagság a „proletár utókoré”. 16. „A kínba még csak most fogunk, mi restek...” — írta Kosztolányi halálakor. „A vers papirpénz” — mondta —, „a szenvedés az aranyfedezet”. Reprezentatív, nagy gonddal válogatott kötete, a Medvetánc fölé ezt írta mottónak: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.” A költő olyan, mint a kisgyerek, vagy mint az első ember a lapályon, két lábra állni próbál, hogy ne fájjon apró mivolta, ne födje berek, de lássa messziről, mi közeleg . . . 246