Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Irányok és értelmezések
sem privilegizált helyzete. S mit mond újat, olyat, mely széttör minden hagyományos formát? A magyar modernizmus termékeire inkább az érthetetlenség jellemző, semmint az újszerűség, s néha nem nehéz tetten érni, hogy nem a valóság bonyolultságának felismerése okozza a homályt, hanem nagyon is könnyen felismerhető példák, azok eredetisége nélkül. Egy-egy folyóirat, antológia margóján szinte látom a lángírást: „Joyce forog a sírjában”, ,,Franz Kafkát kivetette a föld”, ,,Giraudoux feltámadt”, ,,Thomas Eliot csuklik” —- így glosszáz irodalmunk őrlelke. (Az külön elgondolkodtató, hogy a harmincas évek hősei kísértenek a legszívósabban . . .) A legnagyobb nehézség, a legtöbb hiba forrása magában a kritikában rejlik. Kritikusaink, sőt íróink egy része konzervatív. A XIX. század nagy nyugati és orosz kritikai realistái — Balzactól Tolsztojig — valóban ugart törtek a szocialista realizmus új vetése számára, talán ők voltak legjelentősebb előzményei a világirodalom szocialista fordulatának. De jelentőségüket annyira túlozták, hogy olykor már szinte eltűnt a kritikai realizmus és a szocialista realizmus közötti különbség és szerepüket annyira kizárólagosnak tüntették fel, hogy már-már elfeledtük, hogy Majakovszkij, József Attila, Romját Aladár kommunista költészetének előzménye a futurizmus, az aktivizmus volt. Igaz, hogy elfordultak felszabadító mintáiktól hamarosan, de talán Soholov vagy Fegyin — hogy két végletet említsek — a tolsztoji utat folytatják, s nem egy minőségileg is más út úttörői? Másrészt a magyar irodalmi köztudat — a Horthykorszak keleti vasfüggönye rosszvoltából — nem fejlődésében ismerte meg a szovjet irodalmat, hanem egyszerre, ömlesztve kapta, s újdonságának hatása olyan megrázó volt, hogy az értékelő distinkcióra csak igen későn került sor. Kritikánk megrekedt a nagy kritikai realisták bűvkörében és a szocialistarealista irodalom hőskorának első eredményeinél. Holott a szovjet irodalomhoz nem kulcs a kritikai realizmus ábrázolásmódja, s a szovjet kritika is aggódva nézi azoknak az íróknak működését, akik az első lépések sikerthozó eredményeit patentírozzák, sokszorosítják — amint ezt a szovjet írókongresszus is bizonyította. A modernizmus ellen nem lehet semmiféle konzervativizmus bázisáról harcolni, mert félő, hogy a konzervatív kritikus 486