Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)

Arcképvázlatok

tünk, ellökött magától. Összefonta a mellén vékony karjait s nyűtt kis trikójában mozdulatlanul állt a parton és nézte a hullámokat tornyozó vizet. A bórának az előszele is borzasztó volt, mi valami falhoz vagy fatörzshöz tapadtunk, s ha el tud­tunk és mertünk mozdulni, a házfalakhoz húzódva hazaiszkoltunk. Attilát hiába hívtuk, sőt hiába parancsolták haza. Egyszer egy felügyelő tanító el akarta ráncigálni a tengertől, — Attila meg­ütötte s tovább állt összehúzott szemöldökkel, összefont karok­kal és elbűvölve nézte a hullámverést. Ilyenkor féltünk tőle, s amikor egy nemtudommilyen Karcsi nevű fiú bizalmasan közölte velünk, hogy Attila „ördöngös”, ezt nem értettük teljesen, de azonnal elfogadtuk. Haza felé egy kocsiban utaztunk. Énekeltünk, s a nagyobb fiúk kártyáztak, amíg valamely pedagógus el nem kobozta a kártyát. Attila az ablaknál állt s leste, mikor bukkan mégegy­­szer elő a tenger. Egy fiatal, angolbajszos tanító egyszercsak felállt és azt mondta, hogy most fogjuk utoljára látni az Adriát, mindjárt eltűnik a sziklák megett. Oda akart menni ahhoz az ablakhoz, ahol Attila állt s félre akarta tolni Atilla vállát. Attila vadul lerázta a kezét válláról és indulatosan kiáltotta: — Itt én nézem egyedül. Olyan elementáris volt a dühe, hogy a kis tanító pofon sem ütötte, pedig könnyen járt a keze. Mikor eltűnt a tenger, Attila leült, behúnyta a szemét és: szivárogtak a könnyei. Legközelebb a Medvetánc megjelenése idején találkoztam vele Hatvány Lajoséknál. Megismertem, de bemutatkoztam neki. Mikor késő éjjel gyalog mentünk le az Ostrom utcán a Széna térre, s egy lámpaoszlopnál valakinek dedikálta kötetét, hárman visszamaradtunk: ő, a megajándékozott és én. Nem tudom már miről beszéltünk, de egyszer felém fordult: — Vajon mi lett Leóból? — kérdezte. Nem várt feleletet, nyilván csak jelezni akarta, hogy megismert. 88

Next