Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)

Arcképvázlatok

ZSOLT BÉLA Míg élt, míg dolgozott, az az igazságtalanság történt vele, hogy csupán mint ragyogó tollú újságírót ünnepelték s a költőt, a regényírót elfeledték. Most történik vele a második igazság­talanság: mindenestől elfeledik. Az én nemzedékem szemében Zsolt Béla elsősorban költő volt. Nevét először egy könyvismertetésben olvastam, Reményik Sándor írt egyik verseskötetéről a még akkor kisalakú Pásztor­­tüz-Ъе, nagy megbecsüléssel. Babits, aki — A Toll idejében — a Nyugat-mozgalom egységének veszedelmes megbontóját látta benne s nem nagyon szerette, ha szóba került a neve, mindig elismeréssel emlegette verseit és regényeit. Ő maga odaaadta volna egész publicisztikáját azért, ha mint költő Baumgarten­­díjat kap, vagy beválasztják valamely irodalmi társaságba. Nem láttam soha úgy örülni, mint mikor elmondtam neki, hogy Szabó Magda idézte Komárom című versét: A házak bújnak, mint a gyermek, Ki a verésre rászokott. Sápadtan, kócosán hevernek, S Szent András úgy mereszti tornyát, Mint tanító a nádbotot. — Hiszen te is tudod! — örvendezett föl, aztán, mintha ki akarna tüntetni, hozzátette: — József Attila is tudta ezt. József Attilát rendkívül nagyra becsülte, s az is szerette őt. József Attila önérzetes ember volt, nem szerette az előlege­ket, nem instanciázott a szerkesztőknél, kiadóknál soha-meg-nem írandó művekre kért előlegekért. De elmesélte, hogy Zsolt Bélá­tól, egyedül tőle, kapott olyan pénzt, melyet — mint mondta — „nem szolgált meg”. Zsolt odament hozzá a kávéházban és azt mondta neki: — Ma olyan szemed van, hogy biztosan valami szépet fogsz írni. Itt van tíz pengő, menj el valami csendes helyre, igyál valamit és írj, kérlek, én kérlek! — Úgy rimánkodott, hogy Attila elfogadta a pénzt. Pedig aránylag keveset írt A Toll-Ъа. Igaz, A Toll megfizette a barátság adóját. Mikor elvet­ték A Toll-tói a kolportázs-jogot, minden indokolás nélkül s ezzel lényegében megölték, Zsolt Béla elment valamelyik belügyi 203

Next