Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Arcképvázlatok
ZSOLT BÉLA Míg élt, míg dolgozott, az az igazságtalanság történt vele, hogy csupán mint ragyogó tollú újságírót ünnepelték s a költőt, a regényírót elfeledték. Most történik vele a második igazságtalanság: mindenestől elfeledik. Az én nemzedékem szemében Zsolt Béla elsősorban költő volt. Nevét először egy könyvismertetésben olvastam, Reményik Sándor írt egyik verseskötetéről a még akkor kisalakú Pásztortüz-Ъе, nagy megbecsüléssel. Babits, aki — A Toll idejében — a Nyugat-mozgalom egységének veszedelmes megbontóját látta benne s nem nagyon szerette, ha szóba került a neve, mindig elismeréssel emlegette verseit és regényeit. Ő maga odaaadta volna egész publicisztikáját azért, ha mint költő Baumgartendíjat kap, vagy beválasztják valamely irodalmi társaságba. Nem láttam soha úgy örülni, mint mikor elmondtam neki, hogy Szabó Magda idézte Komárom című versét: A házak bújnak, mint a gyermek, Ki a verésre rászokott. Sápadtan, kócosán hevernek, S Szent András úgy mereszti tornyát, Mint tanító a nádbotot. — Hiszen te is tudod! — örvendezett föl, aztán, mintha ki akarna tüntetni, hozzátette: — József Attila is tudta ezt. József Attilát rendkívül nagyra becsülte, s az is szerette őt. József Attila önérzetes ember volt, nem szerette az előlegeket, nem instanciázott a szerkesztőknél, kiadóknál soha-meg-nem írandó művekre kért előlegekért. De elmesélte, hogy Zsolt Bélától, egyedül tőle, kapott olyan pénzt, melyet — mint mondta — „nem szolgált meg”. Zsolt odament hozzá a kávéházban és azt mondta neki: — Ma olyan szemed van, hogy biztosan valami szépet fogsz írni. Itt van tíz pengő, menj el valami csendes helyre, igyál valamit és írj, kérlek, én kérlek! — Úgy rimánkodott, hogy Attila elfogadta a pénzt. Pedig aránylag keveset írt A Toll-Ъа. Igaz, A Toll megfizette a barátság adóját. Mikor elvették A Toll-tói a kolportázs-jogot, minden indokolás nélkül s ezzel lényegében megölték, Zsolt Béla elment valamelyik belügyi 203