Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
dott csendjébe. Népi irodalmat babusgattak, népies irodalmat balzsamozgattak irodalmunk bal- és jobbszárnyán, de ki szólt úgy, hogy az ennyire mindenkinek szólt volna, mint ő, aki egyetlen versével felkavarta a hozzá hasonló szegények vérét, megzavarta a közönyösök közönyét, megérintette a hívők hitét, kiverte a kufár papokat a templomból, s vidáman s jóságosán vigasztalta pusztuló népét: no de hát ne búsuljatok, eljön az én vélt s konokul hirdetett igazam ideje is! Ez volt a nemzeti és népi irodalom, csakhogy akkor már nem volt nemzet, s a nép szétszóródva, szorongva várta az eljövendőt. Minél meghökkentőbb, minél taszítóbb volt a hang, annál bizonyosabban érezhette az olvasó, hogy numen adest, ismét közöttünk az istenember, a zseni. Mert ilyen kényelmetlen csak Petőfi s Ady jelenléte volt egy évszázad óta. Ismét a szívünkig hat a költő szava. De milyen szép zene szárnyán érkezik ! De milyen új a hangja ! Új ? Mindig az újság szenzációját érezzük, ha ismét örökkévaló dolgok közelébe érünk. Hisz oly könnyen elfeledjük, hogy egyben-másban mindnyájan isteni jegyeket viselünk sárbólgyúrt arcunkon. 5. Ma már közhely az is, hogy József Attila szocialista költő, ám ugyanekkor legnagyobb nemzeti költőnknek is vallják, jeléül annak, hogy Patroklosért ismét megindult a harc. Hogy nagy nemzeti költőnk, Ady mennyiben volt szocialista, még nincs eldöntve, hogy nagy szocialista költőnk, József Attila valóban nemzeti költőnk-é, nyitott kérdés a fogalmak mai zűrzavarában. De nem lehet ma már ezeket a kérdéseket nyitva feledni, olcsó kényelemszeretetből, kényelmes viszolygásból. A viszolygás nem egészen jogosulatlan. Az elmúlt emberöltő politikája például Augias istállójává tette irodalmunkat, pártállás szerint osztotta a költők babérját. Akadémiánk sohasem fogja kiheverni azt a gyalázatot, hogy Ady, Móricz Zsigmond, nem volt akadémikus, hogy Babits Mihályt halálos ágyán választották be a magyar halhatatlanok közé abba az akadémiába, melyet Széchenyi 218