Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
alapított, mely Vörösmartynak, Arany Jánosnak akadémiája volt s nem a Herczeg Ferenceké. Az irodalomban nem a voks dönt, hanem a mű, csakis a mű. S a mű ilyetén vizsgálatánál sem az a döntő elsősorban, hogy mit mond a költő, hanem az, hogy hogyan mondja: nyelvével, stilisztikájával kell hitelesítenie mondanivalóját. Szegény szégyenben elhunyt Csizmadia Sándor (van-é ki emlékszik nevére?) egész életében nem tett egyebet, mint csörgette a proletariátus láncait: ám költészete mégis az uralkodó osztály kedvelt epigonjainak kispolgári körébe utalja, — Szabolcska Mihály stilisztikájával akarta elhitetni, hogy költészete forradalmi költészet! A költő szocialista mivolta ott kezdődik, az olyan soroknál, hogy „országos volt a pusztulásban”. Nem kétséges, hogy József Attila valóban az országos eső-szerű kifejezésekre asszociált. Az sem kétséges, hogy szándékában annyi volt, hogy pusztulásának nagyságát jellemezze, valami olyan kép vibrálhatott képzeletében, hogy pusztulásának fekete fellege alól éppúgy nem futhat ki, mint ahogy nem maradhat szárazon az, aki országos eső idején el akar szekerezni a zuhogó eső alól. Csakhogy mit számít a költő szándéka, ha jő az acélhegyű ördög s az vezeti tollát! József Attila az országos jelzővel a nagyság fogalmát akarta felidézni. De lelkének alkata, műveltsége, emberi erkölcse s világnézete olyan volt, hogy mikor azt akarta mondani általában, hogy „nagy”, akkor azt mondta sajátosan, hogy „nagy közösség”. Mert képzeletében minden élmény közösségi élménnyé tágul, a jelentés kollektív jelentéssé változik költészetében. Szerelmi lírája bizonyítja ezt a legjellemzőbben. A szerelmi vágy önfeledtségében, azokban a percekben, amikor mindenki kiszakad közösségéből, s barlangba búna kedvesével, ő akkor is milliók szívének ütemére dobbantotta szívét. Mikor az a végzetes szerelem borította el egész valóját, mely a téboly ördögeit s a halál vágyát szabadította fel benne s elseperte forró habjaival az értelem utolsó gátjait, mikor egyetlen és utolsó vággyá szimplifikálódott gazdag kedély világa, s ösztönei setét mélyéből kiáltott szerelme hozzá-hideg tárgya felé, akkor így kiáltott: Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld, a csendes eső és a tiszta nap. 219