Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
s titkos, láthatatlan motorja lesz a költővé érett József Attila költészetének . . . Ennek a mitológiának két pillére van. József Attila lelkének mitikus mélyén nem Két Nővér áll, hanem Két Ellentét: a gazdag és az éhező. Ebben a lelkivilágban az a fiktív, ami a polgári képzetvilágban sivár próza, vaskos valóság: libasült, jó ruha, öt forint, kugler, jóllakás. Ebben a mitikus világban, a szegénység, az éhezők világában, a szemlélet kiindulópontja a sóvár vágy. (Mindkét vers első sorában ott remeg ez: ,,de szeretnék”, „szeretném, ha”.) Ez a sóvár vágy nemcsak elérhetetlennek, szinte csak képzeletben élőnek látja a polgári szemlélet prózai valóságait, hanem aránytalanul, mitikusan el is változtatja őket. Gazdagság: libasült, jó ruha, öt forint, kugler. Ez abban az időben, mikor József Attila gyerekkeze nehézkes öregbetűkkel papírra rótta versikéjét, a tisztes szegénység, a becsületes kispolgárság, az úgynevezett „jobb munkásság” számára is elérhető volt — legfeljebb esztelenségnek tartották volna, hogy kuglerre öt forintot (tíz koronát!) költsenek. Ebben a mitológiában a szabadjára engedett vágy is alá van vetve a szegénység törvényének: tudatlanságában maga a vágy is szegény. Mert mi is szeretne lenni a szegény kis ingyenhelyen sanyargó internátusi növendék? Milyen lakomára akarja meghívni a hozzá hasonló éhező emberpalántákat? Vadalmafa szeretne lenni, a gyümölcsfák koldusa, vadalmával etetné nyomorult kis sorstársait, mert sóvár álmaiban a bőségszaruból is bizonyára vadalma ömlik Eldorádó polgáraira. Nem tud jobbról, nem álmodik szebbről s nem képzel kívánatosabb fedelet vadalmával jóltartott védencei fölé, mint a vadalmafa árnyát. Ám ebben a mitológiában van valami más is. Hiába vonzzák sóvár vágyai a gazdagság felé. Valójában nem gazdag szeretne lenni, hanem olyan gazdag, aki szétszórja gazdagságát a szegények között. Nemcsak az ellentét-párt látja, hanem pontosan tudja, hogy melyik oldalon van a helye, s míg mítoszában a gazdag singuláris fogalom, az éhezőkjpluralitásban jelentkeznek. Talán túlzásnak hat mindez. Am nem erről a két ránkmaradt gyermekversről van szó. Hanem arról, hogy e két versből tükröződő szemléletvilág elemeit nem nőtethetjük oly nagyokká, hogy elérjék azt a valóban mitológiába illő nagyságot, ahogy később József Attila költészetében árnyat vetnek az égre. 223