Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
7. Mintha meredély szélén járnék könnyen szédülő fejemmel, úgy borzongok minden definitiv állítástól. Nem magamat féltem, hanem az olvasót, jelszavak s politikai hazugságok pótszerein táplált mivoltában. Attól félek most éppen, hogy a szocialista költő József Attilát, mert annak neveztem, valamely ostoba sablon nyomán úgy képzeli, mintha ő lett volna a Népszava vöröskalapácsos embere. Esetleg kék munkásruhát és keményen csengő jel- és vezényszavakat képzel, népszónokot vagy aszfaltszaggató, barikád-építő, erőtől duzzadó forradalmárt. Vagy ami még rosszabb: méla teoretikust, aki írásmagyarázó buzgalommal vész bele Marx Y'óVeé-jének problematikus fejezeteibe s kezet mos, ha egy fabiánus cikkét érintették ujjai. Holott ennél sokkal bonyolultabb s mégis sokkal egyszerűbb dologról van szó. Bonyolultabb, mert az ember fogalma nem szimplifikálható semmiféle plakát egyértelműségéig. A szocialista József Attila törékeny emberfia volt, gyengéd és finom szellem, ereje neki is a finom remegésekben volt, mint Ady Gangesz-parti harangvirágjának. Érzékeny volt s gyengédségre vágyó; olykor-olykor ha érdesnek látszott, ha éles szavakkal metszette is ketté a viták gubancát, ha elzárkózott, ha hallgatásba burkolózott — mindig védekezett. Formai eszménye nem Carlyle bivalyerejű szörnyetege volt, nem Walt Whitman mezítelen, brutális szózuhataga, nem Kassákhoz vonzódott s nem a Majakovszkij-szerű költőkhöz. Ady is csak alig hatott rá: éppen hogy lefizette neki a tizenhétévesek akkoriban illő adóját. Érettebb verseiben ennek már nyoma sem volt. József Attilát Juhász Gyula, Kosztolányi és Babits példája vonzotta s a nyugati irodalmakból az, amit a tiszta szépség e szentháromsága közvetített. Ó, zordon Szépség, trónusodhoz jöttem, Bus koldusod, ki elfáradt szegény. Vér-rózsák nyíltak lábam vak helyén, De trónusodhoz mégis elvetődtem. Ez volt első kötetének invokációja s ebben is csak kamaszos nagyotmondás, hogy a nagybetűvel írt szépség zordon : ehhez 224