Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
13. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy a ,,kívül-belül” korreláció is csak költői kép nála — valójában nincs számára sem kívül, sem belül. Nemcsak a XIX. század száraz és iskolás egyéni szkizofréniájától szabadult meg, hanem a mikrokozmosz-makrokozmosz ellentétpár sem ugyanezt jelenti számára többé. Ismételjük csak: lm itt a szenvedés belül, ám ott kivül a magyarázat. Sebed a világ — ég, hévül s te lelkedet érzed, a lázat. Ismétlem magamat is: nem kétséges, hogy sérült lelkének érzékenysége sodorta idáig (meddig? ,,az értelemig és tovább !”), de nemcsak az. S most már József Attila bizonyítson mellettem. Az idézett vers így folytatódik: Rab vagy, amig a szived lázad — úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ. József Attila egyik széplelkű s nem is rossz ízlésű olvasója azt mondotta, hogy „sajnos, itt ismét beleszól a versbe a doktrinér marxista”. Ellent kellett mondanom neki. Mert — sajnos vagy nem — valóban közbeszól itt valami, de ezt csak a félreértés nevezheti doktrinérségnek. Marxizmus szól, kétségtelenül az, de éppen nem valami elvont és elméleti állásfoglalás. Hanem éppenséggel igen gyakorlati ez a „közbeszólás”, ami költőnél lírája forróját jelenti, valami olyast, amit Petőfinél jelentett az, ha leírta a „világszabadság” szót. „Sebed a világ” — vallotta be a költő, s a sebként égő-hevülő világ benne valóban lázat' gyújtott s valami nagyon is gyors orvosszerre vágyatta. A maradi közízlés persze malasztosabb orvosszer szónoki pátoszát diktálná a költőnek, merengőbb és emelkedett medicinát. De ő, a hazugságra képtelen (és ő, a szocialista költő!) nem tömjénnel űzi az ördögöt, hanem ott ahol és úgy ahol a legközelebb és leghatásosabban éri. A világ benne égő sebe az a másfajta rend, 238