Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
A repülő aki ezer méter magasban kóvályog fönn a nyári rónán, nem oly boldog, mint én, ki lassan ringok a versem ütemén, mig elkészül e költemény. Kosztolányi csak egy ütemmel később írta versét, mint József Attila, akkor, mikor a ritmus ütemes gépzúgásához szállingózni kezdtek a szavak is. De a vallomás értelme lényegében ugyanaz mindkét versben: a forma az úr, a szó értelme csak lényegtelen semmiség a versben. Vagy ha úgy tetszik: a szó úgyis a versben kap értelmet. Vagy: a versben úgyis más értelmet kap, s ez az értelem alá van rendelve a vers formai mondanivalójának. József Attila nyíltabban s bátrabban vall. Mert Kosztolányi kivárta a percet, mikor a forma ringása, zakatoló üteme már nem terhes, mikor megkapta szavait. József Attila még arról a percről vall, mikor már kéne a szó, s bátran megvallja gyávaságát s vágyát, hogy szeretné, de nem meri értelmetlen szavakkal megkísérelni a lebegést. A formai fogantatás pillanata ugyanis csak e bátortalanság miatt boldogtalan. Enélkül nem az. Sőt: sokszor azok a percek aggasztóak, mikor a költői mondanivaló túlságosan világosan jelentkezik. Ezekben a pillanatokban visszaparancsolná a költő, mint a költés akadályát, az értelmet hordozó szót és siettetné a verset, hogy az értelem előtt szülessen meg. Egy ilyen pillanat szülte másik, alkotása műhelytitkaiba világító vallomását: Ének, hajolj ki ajkamon, s te bánat, ne érj el, csak holnap, mélyebbre kell még hajlanom, hogy semmit nem tudón dúdoljak. Ez az értelem elől megfutó ének is igazi. Ezek a költői pillanatok. „Semmit nem értek, csak hallom, kislány énekel” — 253