Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
vetettség és különösség jellemzi, verselése, versszerkezetei tudatosan eltérnek a hagyományos formáktól, költői nyelve vagy teljesen eltér a közbeszéd stílusától, vagy olyan szavakat s fordulatokat emel verseibe, melyek ellentétben állnak a hagyományos irodalmi, költői szóhasználattal. Nem véletlen, hogy a valóság e mély ismerőjét kortársai érthetetlenséggel vádolták, hogy költészetének metafizikus voltát dicsérték hívei is, s hogy egyik legkitűnőbb elemzője, Benedek Marcell azt írta róla, hogy „realisztikus adottságokat fejez ki idealista művészek módjára”. Ady realista költő, de nem úgy az, mint Petőfi volt előtte s nem úgy az, mint József Attila lett utána. Ott áll kettejük között, megtöri a Petőfi—Arany költői hagyományt s ezzel megteremti a lehetőségét annak, hogy a népi irodalmi irány költői és József Attila visszatérhessenek Petőfi útjára, epigonizmus nélkül. Ady szimbolista költő volt. Akik felismerték Ady költészetének mély valóságlátását és forradalmiságát, megható erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy valamiképp közömbösítsék azt a tényt, hogy e nagy forradalmár költőnek, ki először emeli fel szavát a proletariátusért, a szimbolizmus dekadens-hírű, antirealista formanyelvén fejezi ki magát. Megkísérelték elhatárolni Adyt a francia s más nyugati szimbolistáktól azzal, hogy Ady szimbólumai nem oly ködösek és érthetetlenek, mint azokéi, sőt gyakran Ady maga adja olvasói kezébe a szimbólum kulcsát. De hát olyan lényegesen különböznek valóban szimbólumaik? Alig hiszem, hogy aki meg tudja fejteni A fekete zongora, Az ős Kaján, A Jövendő fehérei szimbólumnyelvét, az értetlenül állna Baudelaire, Verlaine Mallarmé, Rimbaud, Verhaeren szimbólumai előtt. Semmivel sem nehezebb Huysmans szimbólumait felfejteni a katolikus misztika ismeretében, mint Ady biblikus szimbolikáját az ótestamentumi mitológia ismeretében. Még az sem példátlan, hogy a szimbolisták maguk adják az olvasó kezébe szimbólumuk kulcsát. Baudelaire Albatroszáról maga a költő mondja meg, hogy az az értetlen társadalomba vetett Költő szimbóluma, anélkül, hogy a vers veszítene valamit szimbolikus jellegéből, sőt éppen e magyarázó záró-strófában válik a szárazra került vízi madár s a költő azonosítása teljessé, a szárnyas képzeletű költő és a madár szárnyának egybeláttatásával: 277