Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Alakok
egy író ilyen leplezetlen őszinteséggel tárja fel nihilizmusát. De azért az volt az érzésem, hogy József Attila valami másra is gondolhatott, hiszen a cinizmusnak és nihilizmusnak ilyen gátlástalan feltárása talán nagyobb cinizmus, mélyebb nihilizmus, mint amit feltár, hogy ez nem egyéb, mint a pervertálódott, exhibicionista cinizmus. Mi lehet ennek a funkciója? — nem tudtam rá felelni. Ma azt gondolom, hogy sem az Esti Kornél elbeszélésekre nem figyeltünk eléggé, sem József Attilára. Mert mit is írt József Attila, mikor Kosztolányival kapcsolatos reményeit megfogalmazta? „Kosztolányi gazdag művészete azonban mégis társadalomalkotó erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják «ezt a nagy világot, mint a dióhéjt», bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez — hisz alkot — Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható.” (József Attila: i. m. 170. 1.) Az Esti Kornél nem egyéb, mint ez a kísérlet: a tudatosítás kísérlete. Tessék felütni az Esti Kornél első fejezetét. „Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. . . Tíz éve nem érintkeztünk akkor . . . miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni ...” — írja. Önéletrajzi pontosságúak ezek az időmeghatározások. Mikor múlt el Kosztolányi harmincéves? A húszas évek derekán, s majdnem egy évtized múlva jut eszébe, hogy leszámoljon Esti Kornéllal, a harmincas évek dereka felé. Kicsoda Esti Kornél? Kosztolányi ellentmondásos lénye, a nihilizmus megtestesítője, az action gratuite-ek inspirálója, de ő a látszatok elleni lázadás szelleme is, akiről azt írja: „ő csempészte érzésemhez a gúnyt, kétségbeesésemhez a lázadást, ő tanácsolta, hogy azoknak a pártján legyek, akiket a többség leköp, bebörtönöz és fölakasztat, ő hirdette, hogy a halál örökkévaló s ő akarta velem elhitetni azt a kárhozatos hazugságot is, mely ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy nincs Isten.” Nem figyeltünk ennek a vallomásnak mélységére, szabadulásért vagy irgalomért esdő hangjaira: „Fizettem érte. Sokat fizettem. Nemcsak pénzt. Becsülettel is fizettem. Görbe szemmel néztek rám mindenütt. Nem tudták, hányadán állnak velem, hogy a jobboldallal tartok-e, vagy a ballal, hogy államfönntartó polgár vagyok-e, vagy veszedelmes fölforgató, tisztes családapa, 420