Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest, 1962)
Könyvek
jenek! A „balkán” volt a legolcsóbb, legsilányabb dohány, „úriember” nem szívta, legfeljebb azért tartott egy-egy paklit a háznál, hogyha „jótékonykodni” akar, akkor azt minél kevesebb költséggel tegye. Aki József Attilával együtt élte a munkás és munkanélküli proletariátus sorsát, annak szívére úgy hatottak ezek a példázatok, mint aluvóra a váratlan korbácsütés. S a példákat, véres gúnnyal, így összegezte még: Szívére veszi terhűnk, gondunk. Vállára venni nem bolond ... Ha fentebb József Attila kifejezéseinek tételszerű pontosságára figyelt fel az olvasó, itt nyelvi ötletességére, szellemességének metsző élességére kell ügyelni. József Attila a „szívére vesz valamit” kifejezésből indul ki. Ez a kifejezés jelképes kifejezés. Ha valaki azt mondja, hogy „szívemre veszem a dolgozó nép terheit”, ez ellenőrizhetetlen állítás, jelképes szólam. A terhet csak úgy lehet megosztani valakivel, ha leveszem válláról terhe egy részét és a magam vállára veszem. A „szívére vesz” „vállára vesz” kifejezések szembeállításával érzékelteti, hogy az urak megértő részvéte csak szólam, mely megett nincs valóságos segítség. A vers befejezése ismét biztatással kezdődik: „Bús jószág, ne vetéld magad !”, azaz ne pusztulj bele mindebbe, ne pusztulj el, mielőtt éltél volna. De ebben a biztatásban van valami többlet az első versszak biztató szavaihoz képest. „Együtt vágunk a jeges télnek” írja, azaz: nem vagy egyedül, én is veled tartok. Ezt a közösségi érzületet még tovább fokozza: A jégből csak lucsok fakad, de hű társ — éhezők kisérnek. A versnek ez a második tételszerű mondanivalója. A keresztény erkölcs azt hirdette, hogy a szenvedés megnemesíti az ember lelkét. József Attila ellentmond ennek: „A jégből csak 452