Bokros Birman Dezső: Bokros Birman Dezső önéletrajza, levelezése, művei (Budapest, 1974)
Bevezető
hoz szólna. Nem telik el néhány év, s ez a forma észrevehetően megváltozik. Az Önéletrajz szavaival mondva: „elkezdődött az egy helyben topogás időszaka”; Bokros kiesik a kegyekből, semmi sem sikerül neki, valahogy „minden öszszejön”. A művész elindítja a beadványok áradatát. Sorolja a művészeti életben bírálható jelenségeket és egyéni sérelmeit, mert „ennek is létjogosultsága van a népi demokráciánk társadalmi építésében, mert az egyén mellőzése, cámadása jelenti a konkrét harcot” - állapítja meg egyik felszólalásának szövegében. A felszólítások, lakonikus hivatalos közlések most minden udvariasság ellenére kimértek, ridegek, elutasítók. Különös varázsa ennek a szigorú időrendben sorakozó levél-együttesnek, hogy belőle valóban szinte hiánytalan teljességgel bontakozik ki a művész egész élete, minden erényével és gyarlóságával egyetemben, s ezen keresztül, mint cseppben a tenger, felsejlenek a korabeli művészeti élet valóságos körvonalai, az eredmények éppúgy, mint a hibák. Sőt: túl az egyéni életen és egy „szakma” problémáin, fény vetődik e nem könnyű esztendők egészére is. Szívderítő mozzanat - s igen jellemző a művész életviszonyaira -, amikor szállásadónője, röviddel a Kossuth-díj után, kéri Bokrost, hogy adja vissza neki a kölcsönadott öt darab ágyhuzatot. Eléggé tanulságos a Rákosi-portré készülése, az ezzel kapcsolatos levelezés. Kiderül, hogy akit megmintáztak, az azt nem óhajtotta, nem is adott alkalmat rá, de a környezet s a művész maga mégis megvalósítandónak érezte, hiszen az ilyen feladat mintegy „a levegőben volt”. Nagyon mulatságos a „Vedresné cintányérja” epizód. Azonban ne higgyük, hogy ez és a hasonlók csupán a derültség kedvéért kerültek a válogatásba. Hiszen úgy mellékesen az ilyenekből is sok minden fontos vagy jellemző tényt, adatot tudunk meg. Nem is beszélve arról, hogy e levelek olykor a legtalálóbb jellemképet adják írójukról, hogy szinte személyes ismerősünkké válnak általuk mindazok, akikkel a művész maga valamilyen formában kapcsolatot tartott. Új műterem, ragyogó, modern; aztán jön a beázás: „. . . a szennyvízcsatornán keresztül betörő víz az egész alapot elárasztotta . . . Az azóta eltelt idő folyamán meg lett állapítva, hogy a műterem-padló alatt lappangó nedvesség folytán a padló idővel el fog korhadni.” Vég nélküli albérlői cirkuszok, ügyvéd, bíróság, vitriolos levelezés főbérlő-albérlő között, de hát „albérlőt nem lehet kitenni”; különböző adósságok, ilyen-olyan hátralékok, felszólítások, végzések, közben egy-egy panaszlevél különböző magas helyekre. Szinte már tragikomikus kísérlet a hullámvölgyből való kijutásra: „Bokros Birman Dezső Kossuth-díjas szobrászművész vagyok . . . Dohányos ember lévén, naponta szükségem van gyufára. A gyufa formája gondolkodásra késztetett, ezzel kapcsolatban . . . benyújtottam egy módosítási javaslatot” - írja a Szabad Néphez intézett panaszlevelében, 1952 februárjában. Néhány szó a válaszból: „Kedves Elvtárs! Gyufával kapcsolatos újítása valóban nem megoldható”, s a levél végéről: „Szeretnénk, ha elsősorban saját magáról, munkájáról írna.” Végig lehetne sorolni és idézni szinte valamennyi levelet. Ezzel azonban némileg megfosztanánk az olvasót attól a nem lebecsülhető örömtől, melyet az eredeti dokumentumok tanulmányozása, a - nem túlzás - gyakran frappáns fordulatok élvezete, egy hús-vér ember, egy nehéz életút ezek segítségével történő önálló megismerése jelent. Még csak annyit tehát a levelekkel kapcsolatban: az utolsó néhány évből való dokumentumok zömükben újra kedvezőbb II