Bokros Birman Dezső: Bokros Birman Dezső önéletrajza, levelezése, művei (Budapest, 1974)
Bevezető
néző fantáziájának is, ugyanakkor félreismerhetetlenül jelzi a nemzeti hovatartozást. A felpezsdült szellemi légkörrel, a bizakodó hangulattal, a kifogástalan alkotói közérzettel magyarázható a felszabadulást követő esztendők említett forradalmi töltésű termése, a fantáziadús, ízes és eredeti szobrok sora, köztük a Nő teknősbékával (1947), az Ulysses (1949), a nagyszerű portrék, mint a Gáspár Endre- (1947) vagy a Búkor Béla-fej (1948). A teknősbékával játszó terebélyes női aktban kifejezésre jutó vérbő erotika, az érzékletes szobrászi fogalmazás jellemzője az Ulyssesnek is, de itt éles szatírába csap át az előbb még játékos hang. A Gáspár-portrén fölényes jellemábrázoló erővel ragadja és mutatja meg mindazt, amit a szikár arc, elvékonyodó orr, keserű száj takar, s a sok előzmény után végtelen természetességgel mintázza meg és használja ugyancsak jellemet formáló mozzanatként a szemüveget. (A Bíró Henrik-fejen még kidomborodó ponttal jelezte a tekintetet, itt csupán két gyorsan odavetett vonallal.) A Búkor Béla-fej a magyar portréművészet kiemelkedő darabja. Ez a „törvénytelen születésű” fiú, aki a művész mellett titkárként, segédként, tanítványként tevékenykedett (a levelek között tőle is találunk néhányat), e műben kétségtelenül művészettörténeti alakká vált. A szobor belső élete olyan gazdag, hogy minden részlete élettel telítődik, s az egyébként szabálytalan arcvonások átszellemülnek, szinte széppé válnak. E néhány szoborral jelezhető magasraívelés után kezdődött el Bokros számára az „egy helyben topogás”, a kétségbeesett erőfeszítések időszaka, melyről az Önéletrajz és a közölt dokumentumok beszélnek. Az európai rangú szobrász egyensúlyát veszti. Addigi önmagát szinte feladva, mindent elkövet, hogy művei témájával, megoldási módjával alkalmazkodjon az aktuális művészetpolitika megnyilvánulásaiból kiolvasni vélt követelményekhez. Egyre-másra mintázott élmunkás portréi azonban nem tartoznak legjobb alkotásai közé. Korábban azt írta, hogy számára minden fej egyformán érdekes, hogy őt minden fej egyformán érdekli. Nem mondott valótlant. Valaminek azonban mindig kapcsolnia kellett modelljéhez. Korábban uralkodott az ábrázoltat szinte kiveséző, magabiztos hang, a témát tartalmi-formai elemeire bontó és mindent nagyvonalúan összefoglaló-érzékeltető tudás. Közeledése az ábrázolthoz később sokkal inkább érzelmi. Már nem ironikus. Mindent megért, megbocsát. Élmunkás portréi, bármennyire őszinte törekvésből fakadnak is, a fenti viszonyulásokhoz képest közömbösséget, emberi kívülállást tükröznek. Becsülte ezeket az embereket, de valójában idegenek maradtak számára. A korábbi fölényes hang már a múlté - s ennek érvényesítése egyébként is ellenkezett volna a témával, a művész szándékával -, viszont azonosulni sem tudott velük- igazán. Valahogy ez volt a helyzet egyéb szobraival is: a Diszkoszvető nővel vagy a munkapaddal együtt megmintázott sztahanovista Király Erzsivel. Magáratalálása az ötvenes évek közepére esik. Befelé néző, emlékein tűnődő Önportréja (1955) újra a legmagasabb szinten mutatja képességeit. Megnyugvás, egyensúly a viharok után. Mellé más remekművek sorakoznak: a Mednyánszky (1955) - ez a felöltöztetett Don Quijote -, a Halászfiú (1955), a Vetkőző nő (1957) - ebből szinte egy sorozatot mintázott -, majd valamivel később ismét egy „lelki portré”, a Bartókot idéző kis fej (i960), s még később a már említett Álló férfi (1964). Igen figyelemre méltó a Szputnyiknézők (1962) hármas csoportja, mely mintha a Napbanéző késői variációja lenne. Bár torzuló arányai nem csupán a kifejezés érdekében alkalmazott tudatos momentumként értékelendők, mivel nyilvánvalóan az idős és beteg szobrász aránytévesz-15