Bokros Birman Dezső: Bokros Birman Dezső önéletrajza, levelezése, művei (Budapest, 1974)
Bevezető
például portrémegrendeléseiről, kezdve a legelsőtől, amelyet még inasévei alatt, 1905-ben kapott, folytatva a Nágel Marcell zsák- és ponyvakereskedő anyjáról készített munkával, a párizsi gazdag rokonról készített fejjel, amelynek egyhavi ingyen ebédelést köszönhetett. Minden adalék (eltekintve az évszámoktól, melyekben Bokros emlékezete a legkevésbé bizonyul megbízhatónak) fontos ezen a téren, hiszen a két világháború közötti időszak, különböző kedvező és kedvezőtlen körülmények folytán, a magyar portréművészet igazi virágzásának kora volt. A gazdasági válság, a nagy megbízások hiánya e tekintetben kedvezően hatott. Bokrost sokat foglalkoztatta a szemüveges portré problémája, s erről írásában is részletesen beszél. Megemlíti, hogy találkozásuk alkalmával József Attila is érdeklődött eziránt. A harmincas években néhány művészeti vonatkozású ismeretterjesztő cikk jelent meg Bokrostól a Népszava hasábjain. Ezek jól megszerkesztett, logikusan felépített írások voltak, s jól tükrözték a művész igazodását, hagyományszemléletét. Önéletírásában is találunk olyan helyeket, amelyekből kiderül: mit szeretett, mit tisztelt, mit tekintett példaképnek. Michelangelo Dávidja, Mózese például később is lebomlásra készteti. Rajongott a Tüskehúzó fiúért, a hellenisztikus szobrászat e remekéért, amelynek gipszmásolatát még inaskorában volt alkalma megismerni és megszeretni. Nemkevésbé csodálta Thotmesnek, az ókori egyiptom szobrászának IV. Amenhotep fáraóról készített portréját. Ügy ragaszkodik ezekhez a szobrokhoz, úgy ápolja magában emléküket, mint felejthetetlen jóbarátokét, mint élő személyekét. Kapcsolata velük erősen érzelmi. Nem magyarázza, nem kutatja történetüket, nem elemzi tudálékosan; egyszerűen szereti őket. így van valahogy saját szobraival is. Beszélget velük, egész kis novellákat kerekít köréjük. Don Quijote elmeséli neki harctéri élményeit, a „muszkával” való megismerkedését, s ez a történet - tartalmában, hangulatában - igencsak hasonló ahhoz, amit a művész saját harctéri tapasztalatairól, a háború értelmetlenségéről, kegyetlenségéről elmondott. A Rokkant katonát azzal biztatja, hogy akinek megmaradt mindkét karja, mindkét lába, kap majd földet - amennyire szüksége lesz -, házat, kertet is hozzá, csak bírja majd a munkát. Ha a korábbi két rövid önéletrajzzal összevetjük e későbbi változatot, egyik észrevételünk az lehet, hogy itt szinte tjúlcsordulnak az érzelmek. Az idős ember nem titkolja kibuggyanó könnyeit, jmegindultságát. Néhol valóban soknak, pontosabban íróilag nem eléggé csiszoltnak érezzük az ilyen részleteket. Azért is figyelemre méltó ez, mert a szobrászra viszont - bármennyire fűtött, bármennyire erős indulati töltésűek is művei - nem jellemző a szentimentalizmus. Szobraiban soha nem adagolja túl az érzelmeket, soha nem ad hamis hangot. írását olvasva némi fény derül arra, hogy kikkel érintkezett, kikkel tartott baráti vagy kollegiális kapcsolatot. Az írás azonban ilyen vonatkozásban sem - távolról sem - teljes. Nem is törekszik arra, hogy jegyzéket nyújtson át. Teljesen kimarad - csak utal rá - például a szocialista művészcsoport tagjaival való érintkezése (az 1949-es változatban legalább az 1942-es, a Vasas Székházban rendezett kiállításról nem feledkezik meg). Pedig szerepe nem kevés: a csoport szobrászai igen sokat köszönhetnek neki, s nem keveset tanult tőle a csoport munkájával kapcsolatot tartó Mészáros László sem. Ha éppen csak morzsányit is, de mond viszont valamit Nemes Lampérth Józsefről, Paizs-Goebel Jenőről. Idézi Thomas Mann szavait, melyeket az a Belvederében rendezett kiállítását meglátogatva mondott. Megemlíti, hogy megmintáz-9