Borbély Sándor: Gellért Oszkár - Kortársaink (Budapest, 1976)
A felszabadulás után
Ady, kit egy bombaszilánk letépett S tapodott, ki egérutat talált. De épen maradt Móricz, Kosztolányi, Csak zöld tintája szürkévé fakult, S Babits, Osvát, Schöpflin: a nagy család. Mégsem egészen. Mert hol József Attila? S Juhász Gyula, a szegedi előd? Tóth Árpád? Kaffka Margit, ki kezdőként Küldte el képét még Ady előtt? Kiáshatatlan mind a mélybe perdült. De megmaradt egy Karinthy-plakett. S egy Gorkij-kép, maga küldte el őt. Még ez a prózaivá lefokozott fölsorolás is lírai erővel enged következtetni a költő emlék-komplexusaira: Elnézem: egytől-egyig mind halott már. Jobbról, balról itt függnek a falon. Nálamnál köztük egy se volt idősebb, Mért is távoztak oly fiatalon? Öngyilkos kéz; kór, melyre nem volt gyógyszer; Lassú méreg, mely Gorkijnak jutott... De él a Mű: gyógyító hatalom! (Képek és fényképek) Az emlékek ilyen óriási pszichikai tehertételével megbirkózni csakis az élmények úgynevezett kiírásával lehetett. Az ötvenes évek közepén így jelentette meg Gellért két — Révai Józsefnek egy magánlevélbeli megfogalmazásával élve — „memoár-novellákat”169 tartalmazó kötetét (Kortársaim 1954; Levelezésem a kortársaimmal 1955). A Nyugat-korszak elhunyt 130