Borbély Sándor: Gellért Oszkár - Kortársaink (Budapest, 1976)
A felszabadulás után
például. Bámulatos még a jóhiszeműeknek is a tájékozatlansága, műveletlensége és lihegő — de csak lihegő — szerepelhetneksége.”185 Nem Illyés igazát vitatva jegyeznénk meg, hogy egy-cgy részlet túl hangsúlyos megítélése persze indokolatlanul rossz fényt vethet jóindulatú vállalkozások egészére is. Jelen esetben — ezzel egyébként máshol Illyés is egyetért186 — Gellért memoárjai nélkül kétségkívül kevesebbet tudnánk a Nyugatról, századunk egész irodalmi életéről. Kevésbé érdemesíthetjük így Gellért egy másik, ugyancsak sajátságos és érdekes vállalkozását, amikor egyetlen összefüggő ezersoros versfolyamban tesz vallomást a magyar Múzsáról, hét évszázad hazai költészetéről (Daloló Hungária 1958). A kézimalmot forgató cselédlány dalától József Attiláig a magyar irodalomtörténet minden korszakában igyekszik a legjellemzőbbre ráérezni: a lényeget többnyire híven visszaadni. Nem szellemtörténetet versel meg, hanem a költészet csúcsait becserkészve követi nyomon elsősorban a forradalmi magyar líra útját. A kissé sematizáló lírikus kommentál, magyaráz itt egyszer-egyszer formai bravúrokkal, egyes költők vagy korok dikcióját is átvéve, Balassi-strófákban, rímes alexandrinusokban, kurucos rigmusokban vagy „nyugatos-stílusban”. Elképzelésének eredetisége azonban épp annak természetéből adódóan lett néhol erőltetett. A költő később maga sem minősíti sokra teljesítményét: „Nem fejeztem ki benne szerencsésen azt, amit szerettem volna, s így elégedetlen voltam vele.”187 Ugyanitt, ebben a „bevezető-prózában” írja: „1962 szeptemberében, 80-ik születésnapom után, elővettem négy év alatt írt naplójegyzeteimet. Új verseim jórészében e jegyzetek fájdalmas emlékeiből írtam meg elégiáimat.” A jó pár esztendeig ismét elnémult poéta őszikéinek három verseskönyve (Utószüret 1963; Még hányszor? 1964; Zuhanóban 1966) jobbadán ebből a fájdalom-naplóból született; a költő kedves 138