Borbély Sándor: Gellért Oszkár - Kortársaink (Budapest, 1976)
A két világháború között
Az első világháború után — már szóltunk róla — először Adynak „üzen”, aztán a hatvanéves Ambrus Zoltánnak tiszteleg, majd Móricznak ír költői levelet. Versre ihleti Osvát Ernő jubileuma, köszönti Elek Artúrt, költemény-emléket állít Jászai Marinak, elsiratja Tóth Árpádot. Nagy Endréről ad aztán kitűnő jellemzést, majd igazi munkatársi és baráti szeretettől vall Osvátot, később Kosztolányit búcsúztató költeménye. A Horthy-fasizmus idején kiadott utolsó verse Babits halálakor íródott, amely a megszüntetett Nyugat két elmaradt száma helyett az Illyés Gyula szerkesztette Babits Emlékkönyvben jelent meg, s a nagy költőtárs európai dimenzionálásával valamelyest József Attila Thomas Mannt üdvözlő gesztusára emlékeztet: Szellemkirályok országában Figyeltek rég már, míg a földön éltél. Most jöttödet várták, Hogy elkondult fájva Ittlenn számodra az az éjfél. Szellemkirályok kiléptek akkor Égi lakukból s a határt kémlelték. Vártak. Mert Benned, Egyedül Tebenned, Hitték még Európa lelkét. (Ezer aranyhíd) Mindezek után Gellért költészetét voltaképpen különösebb csonkítás nélkül néhány problémára redukálhatjuk. Sőt, Schöpflin poentírozva úgy ítélte meg, hogy „tulajdonképpen egy témája van: Gellért Oszkár, amint a világról, életről, 70