Borbély Sándor: Gellért Oszkár - Kortársaink (Budapest, 1976)
A két világháború között
Ahogy azonban tágulnak ennek a költészetnek az időkeretei, úgy fokozódnak le egyébként is szegényes természetélményei. Azt mondhatjuk, hogy Gcllért lírájának nincs is igazán se flórája, se faunája. A tájleírást is szinte majdnem mellőzi. De nemcsak füvész érdeklődése hiányzik, hanem a városkép, az embertömeg, a háztömbök hangulata sincs valójában jelen poézisében. Ha azonban mégis belopakodik lírájába valami a természetből, annak határa alig terjed tovább egy kert sövényénél. Ezen belül olykor még igyekszik legalább apró organizmusok létére, színpompájára figyelni, de végül is a vegetációt mutatja be, lélektani és botanikai értelemben is: Vigyázz, vigyázz, itt lesz az ősz is nemsokára S mint zsörtölődő-zsémbelő beteg Ébred a kert majd s tagjait összegubózva Süpped magába s gubbaszt csüggeteg. Gellert keresztrímeivel az elmúlás nyomott hangulatára komponál, ahogy Ady ősz-élményének varázsa óta a Nyugat költőinek legtöbbje avatottan ismeri fel a hervadást törvényszerűen hozó évszak művészi lehetőségeit, s miként József Attila természetlátása is ekkor már őszre borult. Gellért sejtelmesen szomorú lelkülete, depressziója is egybemosódik az őszi kert kicsiny mozdulásaival. A természet antropomorfizált jelenségein plasztikusan szűrődik át a költő intellektuálisan munkált érzelemvilága: Már nem akar semmit. Csak aludni készül. Mint aki tán titkos kalandra vár. S álmában nyújtózik és gügyög és nevetgél. Hogy fölijed tőle az alvó madár. (Őszi kert) 80