Brizzi, Gian Paolo - Pál József - Martelli, Fabio: Ripensando a Budapest. Budapest: 1956 – Olasz tanulmányok és visszaemlékezések (Budapest, 2007)
Claudo Tommasi: Budapestre emlékezve. A "szovjet tömb" és az 1956 október-novemberi magyar forradalom
244 Claudio Tommasi III. A forradalom főszereplői III.I. Az írók Korabeli mértékadó vélemények szerint a magyar forradalom az értelmiségiek53, sőt a kiváltságosok forradalma54 volt. Az írókra vonatkoztatva kétségtelenül találó megállapításokról van szó. A Rákosi rezsim első problémáit éppen saját emberei okozták, vagyis azok, akik különféle ellenszolgáltatások fejében 1953-ig hűen kiszolgálták, amikor is úgy döntöttek, nem hallgatnak tovább. Érdemes azonban hozzátenni, hogy a cenzúra és a köz érdekében szerzett érdemek „húzd meg, ereszd meg” játékán kívül a mély véleménykülönbségek és saját társadalmi szerepük eltérő felfogása hallgattatta el évekig és tartotta a legmegalázóbb szolgalelkűségben a regényírókat és költőket. A magyar írókból, bár a „néphez” tartoztak, és továbbra is szószólóinak tartották magukat, hosszú ideig hiányzott az a fajta szándék- és értékközösség, amely szilárd, egységes és politikai cselekvésre képes csoportot kovácsolt volna belőlük. Elegendő a két legjelentősebb áramlatra gondolni: a marxistára és a népire. Semmilyen közös pontjuk nem volt. A marxisták azon túl, hogy kötődtek a pártelvekhez, az iparosítás és a proletár internacionalizmus pártfogói voltak. A népiek ezzel szemben, a paraszti világ megéneklőiként, a parasztságban látták a nemzeti lelkűiét birtokosát; és azon túl, hogy védelmezték az agrárreformot, amelyért az 1929-es nagy éhínség óta küzdöttek, bizalmatlanok voltak a munkásokkal szemben, hiszen úgy tartották, a gyári munka már önmagában aláássa a magyar jellemet. A szakadékot tovább mélyítette az „oszd meg és uralkodj” jegyében tevékenykedő, 1945-ben alakult Magyar írószövetség55. A Párt azért hozta létre, hogy különböző irodalmi áramlatokat közös érdekek és célok köré gyűjtsön, ám valójában csak az ellentétek élesítésének eszköze, gyakran pedig az ideológiai befolyásolásnak és a cenzúrának a fóruma volt. Révai József kulturális miniszter középszerű irodalmárokra bízta a vezetést, így Gergely Sándorra, Kuczka Péterre, később Devecseri Gáborra és Tamás Aladárra, akik tehetségtelen emberek lévén alkalmasak voltak az autonómia nélküli intézmény igazgatására. Azt az utasítást kapták, hogy a szocialista realizmus ismérveihez igazítsák az ország egész irodalmi és művészi alkotómunkáját. Az eredmények pedig rövid idő alatt a legsötétebb várakozásokat is felülmúlták. Az új alkotások cenzúrázásán túl, amelyet személyesen Révai felügyelt, a szervezet valóságos ideológiai bűntettekhez nyújtott segédkezet azzal, hogy betiltotta többek között József Attila verseit, Madách Imre 1848-ban írt, a Kossuth szabadságharc szellemét követő, „Az ember tragédiája” című drámáját, és a XX. század egyik legnagyobb zenészének, az egész világon, még a Szovjetunióban is nagyra becsült Bartók Bélának a műveit. Nem meglepő tehát, hogy az írószövetségi gyűlések már a ’40-es évek végén szinte teljesen elnéptelenedtek, ami az olyan kiugró személyiségek, mint például Illyés Gyula és Németh László távolma53 Vö. ISTVÁN MÉSZÁROS, La rivolta degli intellettuali in Ungheria, Torino, 1958. 54 Vö. LÁSZLÓ NAGY, Democrazie popolari, id., köv. lapok. 55 Az írószövetség történetét lásd: Vö. ISTVÁN MÉSZÁROS, La rivolta degli intellettuali, VI. fej.