Brizzi, Gian Paolo - Pál József - Martelli, Fabio: Ripensando a Budapest. Budapest: 1956 – Olasz tanulmányok és visszaemlékezések (Budapest, 2007)
Sárközy Péter: Az 1956-os magyar forradalom és az olasz kultúra
336 Sárközy Péter lentette még az igazság győzelmét. A romok ugyanis nem a régi rend fenntartóit, kiszolgálóit, és haszonélvezőit, hanem csak egy birodalmat, és sajnos, magát az eszmét temették maguk alá Közép-Kelet Európában. Ahogy József Attila írta utolsó versében: „törvényünk háborús még, s szebbek az aranykarikák”... III. 50 év után... Jelen előadásomat az októberi magyar forradalom 50. évfordulója alkalmából a bolognai és római egyetemen rendezett konferenciák számára készítettem egy korábbi, másfél évtizeddel korábban írt tanulmányom átdolgozásával. Akkor még előadásom központi gondolata és célja az volt, hogy kimutassam, az 56-os magyar forradalomnak volt köszönhető, hogy Olaszországban tíz évi stagnálás után ismét felfedezték a magyar kultúrát, és újra elkezdődött a magyar irodalmi művek fordítása és kiadása. Most, 2006 szeptemberében és novemberében, a mai, „létező” Magyarország belpolitikai eseményei, az ifjúkommunista megyei vezetőből milliárdossá lett, magát baloldalinak valló miniszterelnök választás előtti tudatos hazugságainak kiderülését követő tüntetések, és azok véres szétverése az 56-os forradalom 50-dik évfordulóján ismét felveti ugyanazt a kérdést, amit ötven évvel ezelőtt Ignazio Silonét is felháborította. Miért nevezték 1956-1957-ben a nyugati baloldali értelmiségiek és újságírók „ellenforradalomnak” a magyar kommunista ellenzék mozgalmát, majd a budapesti fiatalok és munkások felkelését, fegyveres szabadságharcát a megszálló szovjet csapatokkal szemben? Miért nézték a nyugati baloldali értelmiségiek az 1989-1990-es politikai fordulatot követően kezdettől fogva ellenségesen a korábbi hatalommal és hatalmon lévő párttal szembenálló új pártokat, melyek demokratikusan győztek a 90-es választásokon? Miért fogadták nagy örömmel az utódpártok viszszatérését a hatalomba, miközben jól tudták, hogy ezek csak névleg „szocialista” pártok, de vezetőik mind a felmenőik által államosított gyárak, földek, bankok privatizációja révén váltak milliomossá, a legkeményebb üzleti érdekek alapján tevékenykedő, az alkalmazottak jogait semmibe vévő nemzetközi konszernek kiszolgálóivá? Miért nevezték már 1992-ben is Olaszországban „jobboldalinak” a demokrata Antall Józsefet, miért szerették az ifjúkommunista Kraszniewszkit szemben a populistának bélyegzett munkás Walesával, és miért nevezik ma is azonnal „jobboldali”-nak (mely alatt nem egyszer „fasisztát” értenek) a 2006. szeptemberétől tartó magyarországi tüntetéseken résztvevőket (a hőzőngőkkel és provokátorokkal együtt tízezreket, diákokat, tanárokat, munkásokat, akadémikusokat), akik tüntetnek a miniszterelnök maga által is elismert hazugságai, a szocialista utódpárt választási csalása, valamint a magát baloldalinak nevező kormányzat jellegzetesen dolgozó, alkalmazott-ellenes csak a profitot célzó intézkedései ellen? A neves orosz ellenzéki író, Vladimir Bukovszkij 2006. szeptemberében egy olaszországi konferencián, Zola módjára J’accuse címmel írt előadásában azzal vádolta a nyugati újságírókat, értelmiségieket, hogy rokonszenvvel nézik az orosz KGB vezetőinek politikai fellépését, hiszen úgymond ezek tudják csak biztosítani a rendet egy összeomlás szélén álló birodalomban: „Nem tudom felfogni, hogy a