Buda Béla: Pszichoterápia. Kapcsolat és kommunikáció (Budapest, 2004)
X. A pszichoterápia pszichiátriai és pszichoszomatikus kórképekben
megelőzte a pszichopatológiai (az affektiv tünetek) kialakulását és végül 6. feltételezte, hogy bizonyos jellemvonások és az affektiv tünetek egyidejű mutatkozása oki kapcsolatot jelent" (802.). Valóban a pszichodinamikus elméletek nem képesek eleget tenni az itt felsorolt követelményeknek, bár ezek más vonatkozásban is csak kéttényezős hipotézisek ellenőrzését teszik lehetővé. A pszichodinamikus depressziófelfogás valóban nem tesz különbséget endogén és neurotikus depresszió között, és ez a hagyományos nozológia szempontjából elfogadhatatlan. A pszichodinamikát képviselő szakemberek arra hivatkoznak, hogy a két kategória megkülönböztethetősége kétséges, és a határvonalak köztük bizonytalanok. Még azt is hozzátehetnénk, hogy a biológiai nézőpontú spektrumelméletek vagy a DST-próba alapján kialakított nozológiai álláspontok (pl. Akiskai, 1983) is kétkedők e tekintetben, csak éppen más előjellel. Ezzel együtt a pszichodinamikus szemléletű szerzők nem állítják, hogy a depressziók általában pszichogének lennének, az etiológiai elképzelés konstellatív, Freud híres Ergänzungsreihe modelljének felel meg. Eszerint biológiai (örökletes, konstitucionális), pszichológiai és pszichoszociális tényezők együttesen hoznak létre minden jellegzetes pszichológiai állapotot vagy kórképet, és e tényezők különböző arányúak lehetnek. Vannak esetek, amelyekben a biológiai tényezők túlnyomó vagy meghatározó jelentőségűek, ilyenkor a pszichológiai (itt főleg a személyiségfejlődés folyamatában létrejött körülményekről van szó) és a pszichoszociális (konfliktusok, megterhelések, „életesemények") tényezők jelentősége kicsi, máskor azonban ez utóbbi tényezők is kiválthatják a betegséget, még akkor is, ha a biológiai prediszpozíció csekély. Az alapfeltevés az, hogy a különböző konstellációk ugyanazt a fenotipikus kórtani képet, ugyanazokat a súlyossági fokozatokat képesek létrehozni, a tüneti képben tehát nincs közvetlen különbség a különböző etiológiai tényezők predominanciájától függően. Mint ismeretes, az „endogén" depressziót a súlyos, a melankóliának megfelelő vagy ahhoz közel álló esetekben szokták diagnosztizálni a klasszikus pszichopatológiai hagyomány szerint, és „neurotikusról" általában enyhébb esetekben beszélnek (és természetes, ha valamilyen markáns megterhelés is található az analízisban, ilyenkor szoktak „reaktív" depressziót is mondani). Meg kell jegyezni, hogy Freud minden más pszichológiai vagy pszichopatológiai állapot esetében nem képviselte a teljes pszichogenitást, még a neurózisok esetében is fenntartotta a biológiai tényezők, sőt az örökletes hajlamok lehetőségét. Különösen így tett a pszichózisok és a karakterzavarok esetében. Nem véletlenül szokták Freudot biologistának tekinteni (egyik újabb életrajza is azt a címet viseli, hogy „Freud, a lélek biológusa" - Sulloway, 1979). A pszichodinamikus felfogás általában hirdeti, hogy mindig multifaktoriális kóroktant kell feltételezni, nem érdemes egyik szemléleti szélsőség felől sem elköteleződni, a pszichodinamikai összefüggések ugyanakkor megvannak a leginkább biológiai determinációjú estekben is, és a terápia szempontjából relevánsak. Újabban általában hangsúlyozzák a pszichodinamikai formulációk jelentőségét a pszichiátriában, még az organikus meghatározottságú esetekben is. Freud modellje egyébként nagyon hasonlít a depresszió nevezetes integratív modelljéhez, amit Akiskai és McKinney Jr. írt le (1973). Ezek szerint a depresszió „végső közös út" (final common pathway), amelyet tárgyvesztések, traumák, meghiúsulások ugyanúgy létrehozhatnak, mint biológiai hajlamosságok. Meghatározott biokémiai folyamatok indulnak el, amelyek a „megerősítés diencepha-369