Buda Béla: Pszichoterápia. Kapcsolat és kommunikáció (Budapest, 2004)
IX. Csoportterápia és családterápia - a pszichoterápia új keretei
JELENSÉGEK ÉS PROBLÉMÁK A CSOPORT-PSZICHOTERÁPIA HAZAI FEJLŐDÉSÉBEN* Érzelmi és kognitív bizonytalansággal és ellentmondásos módon - miként szakmai zsargonban mondjuk: ambivalenciával - fogadtam a felkérést, hogy csoportpszichoterapeuta szakemberek előtt beszéljek a hazai csoportmunka, csoportterápia fejlődéstörténetéről. Több ok késztetett elzárkózásra. Egyik az volt, hogy nem kísértem figyelemmel ezt a fejlődést. Korai, tudatos döntésem volt, hogy egyik pszichoterápiás irányzat szakmai szervezetébe sem lépek be, és nem veszek részt a kialakuló képzési tevékenységben, távol tartom magam a szakmapolitikai ügyektől. Akkor úgy éreztem, hogy az iskolák, irányzatok inkább eltávolítják egymástól a pszichoterapeutákat, formalizálják a viszonyokat, miközben inkább a kommunikációt és az együttműködést kellene elősegítem közöttük. Nem szabad elfelejteni, hogy abban az időszakban még virágzott nálunk a szocializmus, nem lehetett tudni, hogy egyszer vége lesz. Én kivált hosszú fennmaradására rendezkedtem be, és arra, hogy olyan közügyekért, mint például a pszichoterápia, a pszichológiai szemlélet és a korszerű pszichoterápiás ellátás, tartósan küzdeni kell majd. Ilyen tudattal viseltem azt a szerepet, amelyet a korszak rám rótt, éppen a pszichoanalízisért és a pszichoterápiáért való fellépésem miatt egyfajta ellenségnek, ideológiailag megbízhatatlannak bélyegezett, és mindenfajta tényleges szakmai befolyástól távol tartott. Úgy éreztem, ha összefogunk, többet érhetünk el. A kis iskolák megjelenése önjelölt vezetőket dobott fel, formális képzési normák alakultak ki, „papírszerzés" vált fontossá a képzésben. „Hol lehet altiszt, azt kutatja..." lelkűiét jött létre, gondoltam, engem pedig ennek a József Attila-versnek a folytatása vonzott: „...holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia." Ma már nem tudom, jól ítéltem-e meg a helyzetet, igazam volt-e. Még komolyan nem gondolkodtam rajta. Ez a mulasztásom pedig összefügg a másik okkal, ami miatt nem éreztem magam alkalmasnak a fejlődéstörténeti áttekintésre. Ez pedig a történeti érdeklődésem hiánya. Mindig túlzottnak éreztem pl. az orvos-történészek akríbiáját, aprólékosságát, de hát itt valódi történelmi távlat volt, és régi, sok szempontból érdekes korok viszonyai kerültek elő. (1963 és 1989 között szolgáltam szerkesztőségi munkatársként az Orvosi Hetilapnál. Itt ugyan hosszú ideig Antall József szerkesztette a Horus című orvostörténeti rovatot, mégis sok anyag hozzám került. A fel-fellángoló vita Semmelweis haláláról, majd a régi kortörténet kalandos előkerülése stb. Ezzel kapcsolatban nemcsak érdekes beszélgetésekre emlékszem, de a vitákban mindig szereplő Benedek István megajándékozott idevágó közleményeivel és könyveivel - pár hete vitte el kölcsön tőlem Thomas Szász, aki most Semmelweisről készül könyvet írni.) A pszichoanalízis - ahogy nevezni szoktam: „hagiografikus" (hagiographia görögül a szentek életrajzát jelenti) - történetírása előbb nevetséges vagy visszataszító volt szá* Előadás a Magyar Csoport-Pszichoterápiás Egyesület tudományos konferenciáján. „Társas helyzetek kezelése az ezredfordulón", 2000. november 11. Bálint Közösségi Ház, Budapest. 349