Csányi László: Babits átváltozásai - Egyéniség és alkotás (Budapest, 1990)
Babits utóélete
A Siesta szanatóriumban halt meg, a II. emeleten, az 54-es szobában. Akik kedvelik a jelképeket, eltöprenghetnek: József Attila ugyanebből az épületből indult a szárszói halálba. A sírnál a cisztercita irodalomtudós, Brisits Frigyes mondott imát: „Ne engedd, Mindenható Atyánk, hogy szomorúságunk azért, mert ő most elment, nagyobb legyen, mint hálaadásunk azért, mert itt járt, s a miénk volt.” Somlyó György kisregényében, az Ámyjátékban, eleven képet fest a kortársi megrendülésről. Sokan a balatoni nyár gondtalanságában hallják meg a hírt, s míg Devecseri Gáborról mintázott hősével utazik a temetésre, „az állomásokon sorra szálltak fel a nyaralásból a hír durva kezével kiragadott költőtársak”. Mégis, sok minden volt, amit a gyász sem tudott feloldani. Illyés azt írta 1963-as visszaemlékezésében: „alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt”. Tudjuk, nehéz elviselni a lángelme jelenlétét, mert mindig arra figyelmeztet, hogy igyekezzünk méltók lenni hozzá. Sokan támadták. József Attila, aki pedig éppúgy tanítványának tudhatta magát, mint egész nemzedéke, fiatalos értetlenséggel tört ellene, amit később keserűen bánt. De gyanakodva nézte a hatalom is, mert tudta, hogy a fegyvertelen költővel szemben tehetetlen. Bonyolultabb Németh László konok ellenérzése, s bár a gyász napjaiban sietett mentegetőzni 231