Csányi László: Babits átváltozásai - Egyéniség és alkotás (Budapest, 1990)

Babits utóélete

mindig azt a patetikus illúziót érezzük, amit Bóka, a hűtlen adlátus így fogalmazott meg, „új mesterünk van, a dolgozó magyar nép”, ami szépen hangzik, csak éppan nem tudjuk, hogy pontosan mit jelent. Lukács értékelésében az a moszkvai emigrációt végig­kísérő konok elutasítás tükröződik, ami József Attilával kapcsolatban a fasiszta jelzőtől sem riadt vissza: ezt még hazatérte után is hangoztatta Gergely Sándor, a javítha­tatlan dogmatikus. A József Attila-kép annyiban válto­zott, hogy az 50-es években a meghamisított eszményké­pet ünnepelték benne, Babits esetében azonban más volt a helyzet, őt következetesen Ady ellenében marasztalták el, s a jó—rossz romantikus szembeállításban Ady jelen­tette a haladást, akiről azt írta Hatvani, hogy eljutott a szocializmusig, míg Babitsnak — a legszolidabb értékelés szerint is, ahogyan Király István 1949-ben fogalmazott — a Nyugat „esztéta szárnyán” jutott csak hely. Az irodalomtörténet nem építkezhet előregyártott ele­mekből, a sematikus jó—rossz, haladó—retrográd-ellen­­tétpár mindig devalválást jelent, ami a magyarul már 1960-ban megjelent Max Wehrli szerint „megállhatja helyét a szocializmus fejlődéstörténetének menetében”, de így „az irodalom vizsgálata a tárgytól idegen érvelése­ket szolgál”. De van egy másik forrás is, amiből például Lukács ellenérzése táplálkozott. Babits 1910-ben kritikát írt a Nyugatba A lélek és a formák című könyvéről, s a válasz és viszontválasz után Babits levelet is váltott Lukáccsal. 235

Next