Csányi László: Somlyó György - Kortársaink (Budapest, 1988)

A költészet színeváltozása

A költő megőrült. A múzsa már csak értelmetlen verssorokat sugall neki, mintha a látomás bizonyossága ellen védekeznék, s itt — a rész­igazságok ellenére is — gyanakvás van bennem Somlyó sorai ol­vastán : „A modern költészet időszakában az emberi kommuni­káció kritikusabb korát éli, mint az általunk ismert történelem­ben bármikor.”106 Az emberi kommunikáció soha nem volt zavartalan, már Pla­tón Szókratésze is állandóan a fogalmak tisztázására törekszik; az aranykor napja régen leáldozott. Daniénak már halálos fe­nyegetéssel kell szembenéznie szellemi kiszolgáltatottságában, Shakespeare védettsége mögött a hatalom önzése is felismer­hető. Az más kérdés, hogy ezen belül is kialakítható egy autoch­ton világ, de közben a kortársaknak Goethe önzésével is számol­niuk kellett: Kotzebue népszerűsége ellen a rendőrséget sem átallotta riasztani, szegény Hölderlinnek pedig nevét sem volt hajlandó megjegyezni. A változást másként érzem jellegzetesnek: az irodalom kilép hagyományos keretei közül, amiben az egyéniség növekvő sze­repe is fontos tényező, s a hatalom ellenében építi ki autonóm világát: Victor Hugo III. Napóleonnal szemben csinál világirodai­mat, Baudelaire is, éppúgy, mint Arany, mentesen minden póz­tól, azt mondja, amit hite diktál. Ady is erre példa, de az utak lefelé vezetnek, Babits a toloncházat is megjárja, József Attila a nagybetűs hazától kéri: „szólj ügyészedre, ki ne tépje a tolia­mat”, Szerb Antal, Halász Gábor, Fenyő László, Radnóti s há­nyán még szerte Európában, könyvmáglyák fényénél indul a halálba. 129

Next