Csányi László: Somlyó György - Kortársaink (Budapest, 1988)
A költészet színeváltozása
A költő megőrült. A múzsa már csak értelmetlen verssorokat sugall neki, mintha a látomás bizonyossága ellen védekeznék, s itt — a részigazságok ellenére is — gyanakvás van bennem Somlyó sorai olvastán : „A modern költészet időszakában az emberi kommunikáció kritikusabb korát éli, mint az általunk ismert történelemben bármikor.”106 Az emberi kommunikáció soha nem volt zavartalan, már Platón Szókratésze is állandóan a fogalmak tisztázására törekszik; az aranykor napja régen leáldozott. Daniénak már halálos fenyegetéssel kell szembenéznie szellemi kiszolgáltatottságában, Shakespeare védettsége mögött a hatalom önzése is felismerhető. Az más kérdés, hogy ezen belül is kialakítható egy autochton világ, de közben a kortársaknak Goethe önzésével is számolniuk kellett: Kotzebue népszerűsége ellen a rendőrséget sem átallotta riasztani, szegény Hölderlinnek pedig nevét sem volt hajlandó megjegyezni. A változást másként érzem jellegzetesnek: az irodalom kilép hagyományos keretei közül, amiben az egyéniség növekvő szerepe is fontos tényező, s a hatalom ellenében építi ki autonóm világát: Victor Hugo III. Napóleonnal szemben csinál világirodaimat, Baudelaire is, éppúgy, mint Arany, mentesen minden póztól, azt mondja, amit hite diktál. Ady is erre példa, de az utak lefelé vezetnek, Babits a toloncházat is megjárja, József Attila a nagybetűs hazától kéri: „szólj ügyészedre, ki ne tépje a toliamat”, Szerb Antal, Halász Gábor, Fenyő László, Radnóti s hányán még szerte Európában, könyvmáglyák fényénél indul a halálba. 129