Csányi László: Somlyó György - Kortársaink (Budapest, 1988)

A költészet színeváltozása

nyódva sem keres biztos révet. „El hát a bizonytalanba!” ­­mondja Arany, majd megismétli, a való mögül a lehetségest szó­lítva : El, el a bizonytalanba! Rengj hajóm, szabad hullámon. És ne tudjam, így rohanva, Meddig halál, meddig álom! (Reményem) Somlyó György tulajdonképpen Aranyt is igazolja, tankönyv­érvényű definíciója ugyanakkor a modern vers lényegére figyel­meztet, ami Adyra éppúgy érvényes, mint József Attilára, Ju­hász Ferencre vagy saját költészetére: „A vers a szavaknak nem keveréke tehát, hanem vegyülete, amelyben az alkotó elemek nem saját tulajdonságaikkal vesznek részt, nem saját, versen kívüli funkcióikkal vannak jelen, hanem csakis versen belüli tu­lajdonságaikkal, amelyekkel önmagukban és eredetileg nem ren­delkeztek, esetleg az eredetiekkel merőben ellentétes tulajdonsá­gokkal és funkciókkal, amelyekkel csakis itt rendelkeznek.”“1 De azt se feledjük, hogy ez tulajdonképpen minden emberi megnyilatkozásra érvényes; nagyon távoli példát idézek. Egy ko­ra keresztény vértanú-akta „az Úr lakomájának” magasztos­ságát dicséri, egy másik pedig, körülbelül ugyanabból az időből, Cataphronius és a többi „áldatlan pogány pap” áldozatát látva azt mondja: „a lakoma, amit láttok, az ördög segítségül hívása” (Szent Fülöp herakleiai püspök szenvedése),1“ s arra figyelmez­tet, hogy az ünnepi rítus is jelentheti önmaga ellentétét. 134

Next