Csányi László: Somlyó György - Kortársaink (Budapest, 1988)
A költészet színeváltozása
nyódva sem keres biztos révet. „El hát a bizonytalanba!” mondja Arany, majd megismétli, a való mögül a lehetségest szólítva : El, el a bizonytalanba! Rengj hajóm, szabad hullámon. És ne tudjam, így rohanva, Meddig halál, meddig álom! (Reményem) Somlyó György tulajdonképpen Aranyt is igazolja, tankönyvérvényű definíciója ugyanakkor a modern vers lényegére figyelmeztet, ami Adyra éppúgy érvényes, mint József Attilára, Juhász Ferencre vagy saját költészetére: „A vers a szavaknak nem keveréke tehát, hanem vegyülete, amelyben az alkotó elemek nem saját tulajdonságaikkal vesznek részt, nem saját, versen kívüli funkcióikkal vannak jelen, hanem csakis versen belüli tulajdonságaikkal, amelyekkel önmagukban és eredetileg nem rendelkeztek, esetleg az eredetiekkel merőben ellentétes tulajdonságokkal és funkciókkal, amelyekkel csakis itt rendelkeznek.”“1 De azt se feledjük, hogy ez tulajdonképpen minden emberi megnyilatkozásra érvényes; nagyon távoli példát idézek. Egy kora keresztény vértanú-akta „az Úr lakomájának” magasztosságát dicséri, egy másik pedig, körülbelül ugyanabból az időből, Cataphronius és a többi „áldatlan pogány pap” áldozatát látva azt mondja: „a lakoma, amit láttok, az ördög segítségül hívása” (Szent Fülöp herakleiai püspök szenvedése),1“ s arra figyelmeztet, hogy az ünnepi rítus is jelentheti önmaga ellentétét. 134