Csányi László: Somlyó György - Kortársaink (Budapest, 1988)
A költészet színeváltozása
szikusokról nem beszélve — Dürrenmattról és Graham Greeneről, Maurice Druonról és még Fran<joise Saganról is, de idősebb, egykorú és fiatalabb kortársainak, akikkel — akár akarja, akár nem - csakis együtt alkotja a nemzet szellemi életét, szinte még a nevét sem írja le?”137 A költészet vérszerződése, egységbe forrva a Philoktétész sebével, azt kérdezi: miként lehetünk és vagyunk jelen a világirodalomban. Erre keresi a választ, amikor Janusról ír, Balassiról, Szenei Molnárról, Kazinczyról, keresi a szellemi kapcsolatot Keats és Berzsenyi, sőt Mallarmé között, ezért tekinti „világköltőnek”, bár relief- és torzószerűen, Komjáthyt. Figyelmét filológiai kérdések sem kerülik el, József Attila egy alig idézett interjújából (Brassói Lapok, 1936) például messze mutató következtetést von le, midőn esztétikai hagyatékát úgy tekinti, mint „a marxista szellemű magyar esztétikai gondolkozásnak, Lukácsé mellett legfontosabb kezdeményezőjét”. Vas István világirodalmi jelentőségét abban ismeri fel, hogy a „leghuszadikszázadibb” költő, aki nem is álmodja magára „régmúlt vagy jövendő századok illúzióinak csábító öltözékét”,120 Weöres Sándor Psychéjével kapcsolatban viszont azt emeli ki, hogy „a nemek helycseréjének ősi nosztalgiája mellett működik bennünk egy másik is: az elmúlt koroké”.129 Sarkadi Imre tragédiája egy nemzedék, a „halálközeli ifjúság’ sorsára figyelmezteti, mert „nemzedékünknek — a második világháború első magyar hadköteles nemzedékének — nemcsak hősi halottai, már korán, még korábban mártírjai is voltak”.130 A sorsközösség — már érintettük — ezt a nemzedéket valóban egybefonja, s ha más nem, hát ez biztos alapja lehetne — erkölcsi értelemben mindenképp - a korszerű világirodalom-képnek, 148