Csapláros István et al. (szerk.): Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből - Tanulmányok a … irodalmi kapcsolatok köréből 3. (Budapest, 1969)
A kritikai realizmustól a szocialista irodalomig
expresszionizmus azonban mindkettőjük pályáját megérintette és József Attilánál is döntő hatású volt. Ezért hát igen lényeges feltárni azokat a különbségeket, melyek Broniewski és a magyar költő expresszionizmusában megmutatkoznak. Mindenekelőtt, a századeleji modernizmussal kevert lengyel irányzattal szemben a magyar expresszionizmus az az áramlat volt, mely már az 1916-os Kassák-féle Tett hasábjain egyesítette a szocialista gondolatot a művészi forradalommal. A magyar expresszionizmus — a lengyel élettelen absztraktságával szemben — politizáló, „aktivista” volt. Broniewski — láttuk — az expresszionista embereszményt, az új Istent, a szeretetet elsősorban a háborúval szegezi szembe. Ezen kívül számára az expresszionizmus még egy szempontból jelentős: a tömeggel, a kollektív emberrel való belső azonosulást ezen az irányon keresztül valósítja meg. „Nem magunkról írunk. A szó munkásai vagyunk. Azt kell kimondanunk, amit a műhely többi embere nem tud kimondani”13 — írják 1925-ös közös bevezetőjükben a proletár költők. (S nem véletlen, hogy szinte minden kelet-európai „proletkultos” típusú költőnél éppen az expresszionizmus vált döntő avantgárd irányzattá.) József Attilánál némiképp más az expresszionizmus szerepe. Sokrétűbben, mélyebben aknázza ki lehetőségeit, újszerűségét. Nemcsak az egységes ember megőrzésének eszményét veszi át innen, hanem az irányzat talán legfontosabb művészi újítását is: az azonosulni tudást, a tárgyakkal, a világ belülről való látását. Lírájának egyik jellemzője lesz mindvégig, hogy az expresszionizmusnak ezt a két pólusát, konkrétságát és kozmikusságát vegyíti, az egyiket a másikhoz hasonlítja. Világában a kis és nagy rendszerek harmonikus egészt alkotnak, egymást magyarázva, egymást életre keltve, mozgásba hozva, rendbe foglalva. Ez óvja meg attól, hogy elvesszen az absztrakt fogalmak ürességében, és ez okozza, hogy lelkének legkisebb rezdülésében, a tárgyi világ legapróbb jelenségében is fel tudja villantani a mindenség titkait. Az Óda későbbi szárnyalásával vetekedő szépségű szerelmes versben így ír: „Mert már nem bírom el s az egész asszonyt méhikezümmel és hatalmas üstökös-dobó kiáltásokkal kihirdetem. 13Trzy salwy. Warszawa, 1956. PIW. 573