Csomasz Tóth Kálmán: A humanista metrikus dallamok Magyarországon (Budapest, 1967)
V. A humanista vers- és dallamformák hatása a magyar énekköltésre és a népzenére
tagolódó versei mellett még átkötésekben sem juthatott szóhoz az elringató iámbusok, szónoki daktilusok, lobogó anapesztusok és lengedező choriámbusok más-elvű lüktetése. Még sok időbe telt, míg a jövevény formák, de immár nem a humanista ritmusok, hanem elsősorban az újabb jambikus versek akklimatizálódtak,74 és még hosszabb volt az út Berzsenyiig vagy Virág Benedekig, akiknél csaknem három évszázados késéssel valósult meg az antik formájú magyar vers klasszikus irodalommá érlelődése. Az újabb nyugat-európai időmértékes formák, kivált a jambusvers túltengése a XIX. század óta a magyar verset szinte cselédsorba szorította. A nyelvünk hajlékonysága folytán rendkívül kicsiszolódott modern verselés már-már elfeledtette, hogy ez a jövevény formaművészet minden művészi, sőt olykor bűvészi technikája ellenére is szembekerül nyelvünk, kivált beszédritmusunk törvényeivel. A jambuslejtés alapvető idegenségével szemben a XIX—XX. századforduló utáni költői nemzedék néhány jelentős tagja, elsősorban Ady Endre és az ő sajátos vers-zenéje hozta meg a mélyről jövő, ösztönös ellenhatást: a minden új lehetőséggel gazdagodott, de olykor a XVI. század súlyos verses dikcióját idéző, azt messze továbbfejlesztő, legmélyebb ősi-önmagára talált magyar líra új értelmű igéit. Vargyas Lajos megállapítása szerint Ady jambus ürügyén is következetesen szabad magyar ütemeket írt, és még „szabálytalanságai” is arra mutatnak, hogy „a szólamütemeket hallotta inkább, mint a jambikus alapritmust”. Ady és az új magyar líra vele rokon művelői, elsősorban Tóth Árpád és József Attila szabadították ki a magyar verset a túlságosan egyszerű és merev táncoló formából és a mértékes verselésnek nyelvünk zenei karakteréhez igazodó lehetőségeivel gazdagítva visszavitték az egyenes útra: a régi magyar versritmussal rokon, súlyos, de mégis szabad, színes és hajlékony magyar költői beszédmódhoz.75 Németh László szerint „minden magyar költő bele tudott törődni a jambus vagy a görög időmérték sima iramába, Ady megállította, széttörte, lehorgonyozta: a magyar népköltészet tagoló hajlandósága dobban fel a sima vers alól. Sorai ritmikailag is állanak: formaforradalmának ez a végső magyarázata. Ha a régiséget nem évszámokkal, hanem az eredet gyökereivel mérjük, Ady a legrégibb magyar költő, versének a gondolati és formai szerkezetéből egy Európa-alatti magyar lélek szól.”76 így tudjuk megérteni Kodály figyelmeztetését, aki már 1932-ben rámutatott, hogy mennyit ártott a XIX. század óta túlzásba vitt jambuskultusz a modern magyar műzenei prozódia kifejlődésének. Arany Jánosra hivatkozik, aki megmondta, hogy jambusra vagy trocheusra nem lehet magyar dallamot írni; hogy a magyar zeneszerzőknek meg kellett ismerni és meg kellett tanulni a népdal formakincsét, hogy megpróbálhassanak nemmagyar versformájú szövegekre is olyan dallamot írni, amely nem ellenkezik a magyar nyelv természetes dallamtörvényeivel. Es ekkor derült ki az, ami részben a régi magyar „metrikus” szövegkísérletek kezdeti nehézkességének okait, másfelől a metrikus jövevénydallamok fokozatos hazai elváltozását is érthetőbbé teszi, és ami a népzene sajátos nyelvét megismert zenész számára csak a XX. században világosodhatott meg egészen: „hogy 74 Szabolcsi B.: Három régi magyar vers ritmusáról (1968), Vers és dallam, 1959, 101 — 116. 1. 75 Vö. Vargyas, i. m. 181 —185. 1., Horváth János: Rendszeres magyar verstan, Bp„ 1951, 160—177., 187 — 194., 199—201. 1. 76 Németh László: A minőség forradalma, Bp. 1940. III, 80. 1. 204