Csürös Miklós: Fodor András - Kortársaink (Budapest, 1979)
Válságból nőtt művek
manizmus mély kapcsolatban van József Attila magyarságélményével, másfelől viszont „hazafisága 1937-ben nem lehetett más, mint antifasizmus. [ . . . ] Ő, aki oly keveset kapott tőle, félti legodaadóbban a hazát” (198.). Hasonló következetességgel hárítja el Fodor koncepciója a népi-urbánus ellentét szemérmesebb, áttételesebb megnyilatkozásait, a vele távolabbról összefüggő téves alternatívákat. Érzékletes ábrázolás és elvonatkoztató intellektus pl. elkülönülhet egy-egy író vagy költő praxisában, az egyik háttérbe szoríthatja, elhalványíthatja a másikat, de József Attila meggyőző példája amellett bizonyít, hogy elvi szembeállításuk, egymástól való elszakításuk jogosulatlan, s előítéleteket, egyoldalú esztétikai kánonokat szül. A Téli éjszakát kommentálva írja Fodor: „A gondolkodó elme valósággal látja, hallja, érzékeli az elvont dolgokat. A szemléletes szavaknak, ismételt vagy variált ritmusoknak egyszerre van tapinthatóan konkrét és eszméltetően intellektuális jelentése” (144.). Nem a mesterség technikai fogásait, hanem egy esztétikai princípiumot, „az ésszel érzékelés, a tapintható gondolat csodáját” emeli ki az esszé József Attila folytatható örökségeként; ez a nézet kapcsolódik a magyar nyelv konkrétságát, érzékletességét, tárgyi leírásra alkalmas voltát hangsúlyozó — már Csokonai megfogalmazta — elmélethez, melynek máig ható érvényét Fodor célzatosan, a szintézis lehetőségének bizonyítására fejti ki éppen a filozófiai eszmélkedés, a költői és gondolkodói tudatosság nagy 20. századi klasszikusának ürügyén. Az már saját ars poeticájával, az esetleges, a prózai, költőietlen mozzanatok használhatósága iránti érdeklődésével függ össze, hogy József Attilától is kedvtelve idézi a köznapinak, aprólékosnak látszó, valójában azonban költői szimbólum értékű konkrétumokat. 150