Csürös Miklós: Fodor András - Kortársaink (Budapest, 1979)
Válságból nőtt művek
Ily módon hagyomány és újítás viszonya is sajátos megvilágításba kerül a kötetben: számtalan hivatkozás jelzi, hogy Fodor a magyar irodalom sok évszázados történetéből kiszakíthatatlan, a múlthoz ezer szállal kötődő mestert akarja előtérbe állítani. Leggyakrabban az Arany János-i jellegzetességeket emeli ki, de Csokonai-, Petőfi- vagy Berzsenyi-vonatkozásokról is szó esik, nem beszélve a népköltészeti örökség és a régi magyar irodalom asszimilációjáról, a világirodalmi minták (főleg a Kalevala és Villon) gazdagító s egyben a szerves összetartozást vállaló feldolgozásáról. „Változatlanul vallja — olvassuk az izmusokkal találkozó József Attiláról —, hogy a régi és új művészet közti folyamatosságot nem lehet erőszakosan elvágni.” (71.) A szürrealizmus és expresszionizmus hatását azeszszéista nem vonja kétségbe, mégis azt tekinti lényegesebbnek, hogy József Attüa kizárólagosság nélkül, az irányzati dogmatizmusokon túllépve olvasztotta be kifejező eszközeiket költészetébe. Tradíció és újító modernség arányát ebben a monumentális életműben más oldalról, másképp is meg lehet ítélni, az avantgarde efemernek bizonyult vonásai helyett nagyobb hangsúly eshetne az általa teremtett tartós értékekre, de hogy József Attila útja elkanyarodott az egykori expresszionista szocialista líráétól, az nem utolsósorban ezeknek a kérdéseknek eltérő felfogásával magyarázható. A hang közvetlensége éppúgy jellemzi, mint „a természet legparányibb jelenései” iránti — Fodort Csokonaira emlékeztető — szeretete; proletárlíráját a konkrét részletekben kifejeződő közösségi szolidaritás tünteti ki az expresszionizmus absztraktabb kollektivitásigényével szemben, és ugyanezen kritérium segítségével határolja el a monográfus a József Attila-i pártosságot akár a harmincas, akár az ötvenes évek szkematikus irodalmától, a hangzatos, de hitel nélküli politikai költészettől. A Munkások 151