Csürös Miklós: Fodor András - Kortársaink (Budapest, 1979)
Válságból nőtt művek
és gondolat tudatos biztonsága”; ez a József Attila - olykor muzikalitását is visszafogva - „figyelmet kíván, állandó értelmi elmélyülést”, ellentéteként nemcsak az ösztönösségre apelláló vajákosságnak, de a költői kép szabadjára eresztett burjánzása és az értelem rovására érvényesített, ringató zeneiség tendenciáinak is. Persze az alkotás módszerességével, racionalitásával is vissza lehet élni, de Fodor finom egyensúlyérzékkel mutat rá a műgond és fegyelem kiegészítő párjaként a könnyed, természetes kifejezés adományára, a formakezelés olyan bravúros keresetlenségére, hogy „még a hangsúlyozott technikai megoldások [ . . . ] sem válnak önkényessé, mindig a mondanivalót szolgálják” (216.). A József Attila-i versmodell így egyszerre különbözik a szerkesztetlen, tagolatlanul áradó, a tudattartalmakat válogatás nélkül sodró lírától meg a mesterkélt, steril formakultusztól. Igazán meggyőzővé ezt a képletet a lényegre törő, átgondolt, eredeti megfigyelésekben gazdag versinterpretációk teszik; a verselemzés (pontosabban: értelmezés) Fodor esszéjének egyik legfontosabb módszere, bizonyító eljárása. Nem vállalkozik a nyelvi műalkotás minden rétegére kiterjedő, tudományos igényű analízisre, mégis elkerüli az ötletszerű impreszszionizmus meg a verset prózára fordító tartalomelmondás buktatóit. Figyelmével elsősorban a kompozíciót célozza meg, s azon belül — hol kifejtve, hol utalásszerűén, de következetesen — a szemléleti motívumok rendjét meg a tágan értelmezett hangzás (hangfestés, hangszimbolika, ritmus) törvényszerűségeit s a jelentéssel való összefüggésüket mutatja be.103 Nemcsak a legismertebb nagy költeményekben érzékelteti „a pontosan végiggondolt szerkezet, a mozzanatok szerves, mind tágabb egységbe kapcsolódó folyamatosságát”; az olyan rövidebb lírai vagy éppen zsánerszerű versek titkát is, amilyen pl. a Rög a 153