Csürös Miklós: Fodor András - Kortársaink (Budapest, 1979)
Válságból nőtt művek
kedés a polarizált irodalom koncepciójával. Nem az ellentéteket kedvelő' szeszély, hanem a megosztottságot elfogadhatatlannak tartó ízlés tereli itt egymás mellé pl. Somlyó György és Ágh István, Hernádi Gyula és Takács Imre munkásságát. Fodor nem stilizálja őket (s a többi méltatott költőt) egységes vonulattá, de az esztétikai-poétikai szemlélet rokonítható jegyeit kimutatja írásaikban. Újra meg újra a látomásokat rációval fegyelmező, „ember és természet, társadalom és kultúra” belső szintézisén alapuló művészet hatása, „az érzések, lelki rezdülések rendkívüli konkrétsága, a gondolatok József Attiláéra emlékeztető, elvontságukban is hűen megragadott fogalmi ereje, tömörsége” (30.) bűvöli el. (Az utóbbi idézet Csorba Győzőről szól, de a József Attila-i inspiráció - nem „hatás”! — különféle változatait más tanulmányokban is gondosan lajstromozza.) Az egyéni jellemzésekben lehetnek túlzó epitetonok, világirodalmi jelenségekkel való — bár nem értékelő, hanem tipológiai — összehasonlítások, de szó sincs az értékek össze tévesztéséről, pl. arról a képtelen vádról, hogy „Shelleyt és Takáts Gyulát a Parnasszus egy lépcsőfokán látja”. Legtöbb jellemzése találó és pontos, kifogásai sem puszta gesztusok „az objektív értékrendszert számonkérők” felé. Egyébként meggondolkoztató, nincs-e eleve ellentmondás Fodornak a legnagyobbakhoz — Fülephez, Bartókhoz, József Attilához — való makacs kötődése és ama csúfondáros vád között, hogy akiről éppen ír, az az ő szemében „bizonyos vonatkozásban” hasonlíthatatlan, „egyedi, magányos, csodacsúcs”. A Szólj költemény egész szellemiségén kívül az elmarasztaló kritikusok a Bartók embersége c. esszé elvi súlyú megfogalmazását (216.) is figyelmen kívül hagyták: ,Jgazi nagy ember, eszményünkké emelt kivételes egyéniség az lehet csupán, aki iránt a tiszteletből nem nőhe-159